Jóleső érzés volt olvasni Torkos Matild riportját egy mozgássérült fiatalemberről (Még egy lehetőség az élettől, Magyar Nemzet július 16.). Még én is emlékszem az utolsó nagy járványra 1956-ban, aminek eredményeképpen sokan visszafordíthatatlanul lebénultak. A jó persze az, hogy lapjuk szerzője megtalálta és bemutatta, hogy hogyan éli mindennapjait egy ilyen nehéz helyzetben lévő ember, aki gyerekeket nevel, és közben miután nyakig eladósodott, munkát kér, és nem törődik bele abba a méltatlanságba, ami vele történt.
Azt hiszem, mi, „épek” egyáltalán nem tudjuk elképzelni a cikkben bemutatott Sándorovszky Ede és sortársai nehézségeit. Például a kutyaürülékes kerekes szék lepucolását, a nehézkes tömegközlekedést vagy a járdára felálló kocsi miatti kerülgetési keserveket. Nem beszélve arról – személyes tapasztalat is beszél belőlem –, hogy az utcán még ma is hajlamosak egyesek bántó módon megbámulni egy kerekes székest, amint épp azon ügyködik, hogy feljusson ő is mielőbb a többiek után a buszra vagy a villamosra. El lehet képzelni, mit érez magában ilyen esetekben a kerekes székbe kényszerült honfitársunk…
Nagyon drukkolok Sándorovszky Edének, és remélem, hogy egy szociálisan olyan érzékeny kerület, mint a XIII., hamarosan talál neki munkát, éspedig tisztességes elfoglaltságot rendes bérezéssel, nem pedig afféle alibitevékenységet, amit aztán idővel ismét megszüntetnének. Talán nem ártana ott, az önkormányzatban az ilyen ügyekkel foglalkozó ügyintézőknek, döntéshozóknak jóval empatikusabbnak lenniük nehéz életkörülmények között élő embertársaik iránt. Ők is emberek! Kitartásban, lelkierő dolgában talán még nálunk is többet érnek… Jó pap is holtig tanul, és ezen a területen bőven van még tennivaló, helyrehoznivaló.
Kérem, írják meg azt is, ha valami jó fordulat áll be az ügyben, hadd örüljünk annak együtt! Ne mindig csak a rossz híreken keseregjünk.
Stipsicz Ildikó
Budapest
origo.hu
Súlyosan megégett két ember egy budapesti gyógyszergyárban - mutatjuk a megrázó részleteket
