Talán sokkal boldogabbak lennénk, ha azonnal el tudnánk felejteni, amire nincs szükségünk. De vajon a múlt valóban rátelepszik-e a jelenre? Csak azt tudjuk, hogy az emlékezet tökéletlen szerkezet: van, amit sírig tartóan megőriz, és van, amit megkérdezésünk nélkül tovarepít. A költő, műfordító és irodalomtörténész Lator László is tisztában van ezzel, és olyan Emlékezéseket (ez könyvének alcíme) válogat össze életéből, amelyeket mintha asztaltársaságnak mesélne. Jelző, hangsúly, szó- és mondattöredék, rövid ítélet, hangulat, jelenet, történet sorjázik egymás után. A kortárs magyar lírában a szűkszavúságával és a kötött formákhoz való ragaszkodásával ellentétben ezúttal árad belőle a mondanivaló.
De hogy gerincet adjon mondanivalójának, élete sorsfordító megállói köré telepíti az emlékezettöredékeket. A háború, a fogolytábor, a határ (Lator kárpátaljai születésű), Makó, a Hold utca, az Európa Könyvkiadó segít felidézni a múltat. Lator László néhány évvel a háború után versekben is felidézte, amit korábban átélt, így aztán adódik számára a lehetőség, hogy vers és próza egymás mellett, együttesen továbbítsa azt, amit az „emlékezet-szerkezet” megőrzött. Mindig érdekes, hogy egy rangos költő hogyan kezdett el verset írni. A kicsi gyerekek versformáló hajlamából eredő vakszövegek, varázsigék kitörölhetetlenül beépültek a szerző agysejtjeibe. „Hid is lig is lóg is, / kecskepezerántus, / a rák csúszik-mászik, / a béka bóklászik.” De ugyanígy hatottak rá valószínűtlenül bonyolult ritmikával-metrikával a mondókák, a kiszámolók is. A nyolcéves Lator László így fogalmaz: „Őszi hideg idők, / sárga levelek, / amott hatalmas fák / ágai merednek. // Sűrű eső esik, / mindenütt a sár, / minden oly szomorú, / minden oly kopár…”
Kilencszáznegyvenöt decemberében szökött át az akkor már szovjet szülőföldjéről Magyarországra. Nagypalád és Kishódos között gázolt át a Túron. Harminc évvel később szintén versben írta meg a szökését. De a folyóirat szerkesztője azt mondta: meg találják kérdezni, hogy miért kell a Szovjetunióból illegálisan Magyarországra menekülni, ezért változtassa meg a határsértés helyét. Így tűnt el a Túr, és lett belőle: „az ér fűzfáit jegenyéit”.
A szerző nem emlékszik arra, hogy 1947-ben látott volna Makón szovjet katonákat, de misén, istentiszteleten a szertartást végző lelkipásztornak imádkoznia kellett értük. Az egyik tiszteletes így oldotta meg a feladatot: „És könyörgünk hozzád, Uram, azokért a szovjet katonákért, akik szülőföldjüktől, családjuktól távol, egy idegen országban kénytelenek élni. Add, Uram, hogy minél előbb ismét szeretteik körében lehessenek!” Az emlékek felemlegetése sodró lendületű, keresetlenül őszinte, szókimondó, szellemes, nem rejti véka alá a barátok, költő- és írótársak emberi gyengéit, a szerelmi légyottokat sem. Lator László emlékezete megőrzött egy Gimes Miklós-mondatot. Hitték, hogy már Bécsben van, aztán feltűnt Pesten. „Megőrültél? Minek jöttél ide? – kérdezték. – Fel fognak akasztani.” „Addig csinálom, míg fel nem akasztanak” – felelte Gimes. Még aznap este letartóztatták.
A szerző 1955-től az Európa Könyvkiadó lektora volt, később főszerkesztője. A könyveknek – ahogy a sokszor idézett latin szólás tartja – megvan a maguk sorsa. A kiadóban is megvolt. Megtudjuk például, hogy Bulgakov A Mester és Margitája éppen megjelenőben volt az Európánál, amikor meghívták az író feleségét, aki bundabugyijában csempészte át a kicenzúrázott részeket, amelyek a moszkvai folyóiratban nem jelenhettek meg.
A kötetet Lator László néhány verse zárja, előbb azonban beavat bennünket a megírás körülményeibe, miértekre és hogyanokra kapunk választ, és az olvasóban felmerül: de jó is lenne, ha hasonló magyarázatokat olvashatnánk nagy költőink tollából!
(Lator László: A megmaradt világ – Emlékezések. CD-melléklettel. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011. Ára: 2800 forint)
origo.hu
Brüsszel meg akarja menteni Magyar Pétert a lopási botrányában
