A szabad piac cinikus válasza

A világ működésének immáron két-háromszáz éves paradigmája látszik szertefoszlani napjainkban. Viszont senkinek sincs fogalma arról, hogy mi következik, mi következhet a világ számára. Pánik lett úrrá a gazdasági és pénzügyi körökön, a politikai vezető rétegekben, a nemzetközi szervezetekben és a kormányokban egyaránt. A pánik legfőbb oka, hogy senki sem ismeri a receptet, amivel ki lehetne törni a jelenlegi, soha nem látott méretű válságból. De milyen paradigmák bomlanak fel?
Először is a klasszikus liberális, illetve napjainkban neoliberális „a piac mindent megold” képlete. A világ azért van bajban, mert egészen 1989–1990-ig, tehát a kommunista–szocialista rendszer bukásáig abban lehetett bízni, hogy a szocializmussal szemben a kapitalizmus, a piacgazdaság az igazi alternatíva, ha ez mindenütt létrejön – persze a demokráciával együtt –, akkor megvan a megoldás, a fejlődés töretlen lesz. Mára azonban kiderült, alapvető fogalmak kérdőjeleződnek meg a jelenlegi, elhúzódó válságban. Felmerül a kérdés: mit is érthetünk fejlődés alatt? Mit érthetünk gazdasági növekedés, jólét alatt? Mit érthetünk szabadság alatt? De visszatérve a piac mindenhatóságába vetett illúziójához: furcsa és látványos fordulat következett be. A szocializmus időszakában azt láttuk és gondoltuk, hogy az egyéni érdekek és motivációk elnyomása, a kollektív érdekek eltúlzott előtérbe állítása, a totális államosítás, a magántulajdon háttérbe szorítása után a kapitalizmus, a piac lesz az a rendszer, amely megoldást hoz a gondokra. A piac végre az egyéni érdekeket és a vállalkozó kedvet teszi központi helyre, ami által fellendül a gazdaság, s virágozni fog a jólét, mert a felhalmozott javakból a versenyben lemaradottaknak is jut.
Ám nem ez történt. Kiderült mára, hogy ahogyan a szocializmus, úgy a piac sem képes az önkorlátozásra. A szocializmusban a közösségi érdekek önmagukat önként kinevezett képviselői minden javat és produktumot, valamint döntési jogosultságot és hatalmat az államhoz vonzottak, vagyis a saját kezükben koncentráltak, s ez egy öngerjesztő folyamat volt. Ám a liberális kapitalizmusról is kiderült az utóbbi húsz-harminc évben, hogy képtelen az önkorlátozásra. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a „szabad piac” körülményei között a legsikeresebbek egyre több javat, pénzt és hatalmat szereznek meg, s ezeket korántsem kívánják elosztani, hanem még tovább növelik saját vagyonukat és terjesztik ki hatalmukat.
Ennek következménye, hogy a világ egy hihetetlenül szűk csoportja kezében koncentrálódik a világ javainak döntő része. Az egyéni motiváció, az egyéni érdek nem korlátozza önmagát, ellenkezőleg. Ebből fakadóan a piac – amely Saint-Simontól Hayeken és Friedmanon át egészen Otto Graf Lambsdorffig elrendezi a dolgokat – lényegében véve egy olyan világot produkált a XXI. század elejére, amelyben van az uralkodók igen szűk rétege és a rabszolgák, a kiszolgáltatott rabszolgák hatalmas tömegei – Amerikától Európán át Afrikáig.
A gazdasági és pénzügyi vezető elit több évtizeddel ezelőtt megteremtette magának azokat az intézményeket, amelyek révén megsokszorozza a vagyonát és hatalmát, s amely intézmények működését az úgynevezett kisember, sőt a polgári középosztály sem fogja átlátni soha. Ezekben az intézményekben – mint a kitalált tőzsde, a valuta- és devizapiac, a hedge foundok (befektetési alapok), hitelminősítők, az amerikai jegybank, a kereskedelmi és pénzügyi szervezetek stb. – mindig azok fognak jól eligazodni, akik létrehozták azokat. Ezek az intézmények tovább növelik, illetve milliószorossá fokozzák a világ egyenlőtlenségeit.
A piac tehát, úgymond, jól elrendezte a dolgokat: pokolian és elviselhetetlenül kiélezte a társadalmi különbségeket. Már hosszú évek óta mutatják nekünk a televízió-híradókban a felfújódott, éhező afrikai gyerekeket, akiknek látványától elszorul a torkunk és könnyeinkkel küszködünk, s közben érezzük tehetetlenségünket, s arra gondolunk, a világ vezető hatalmai miért nem képesek valós segítséget nyújtani ezeknek az országoknak.
Ám látnunk kell: ma már korántsem csak Afrikáról van szó. Hanem azokról a spanyol fiatalokról, akik tízezrével tüntettek Madridban és a városokban, s döbbenetes módon már nem valamilyen új eszme nevében tiltakoztak, nem intézményi reformokat, konkrét változtatásokat sürgettek, hanem egyszerűen azt hangsúlyozták, hogy politikai pártállástól függetlenül a politikai és hatalmi elit egészében nem bíznak, nem hisznek abban, hogy a kormányon vagy ellenzékben lévő elitek képesek lennének az ő igen súlyos egzisztenciális gondjaik (munkanélküliség, szegénység, kilátástalanság stb.) megoldására.
Vagy szó van azokról az észak-afrikai, közel-keleti arab országok polgárairól és fiataljairól, akik nem elsősorban, sőt nem igazán vallási okokból, hanem a társadalmi igazságtalanságok és egyenlőtlenségek, a megélhetési gondok és az elnyomás ellen léptek fel, s kergették el, vagy szeretnék elkergetni jelenlegi uralkodóikat.
És szó van napjainkban az angliai – londoni, tottenhami, birminghami stb. – városokban zajló elképesztő tüntetésekről, randalírozásokról, rablásokról és fosztogatásokról, amelyekben elkeseredett, kiábrándult, céltalan, lézengő, munka és perspektíva nélküli fiatalok vesznek részt. S ami a furcsa, ezeknek ugyan jelentős része valóban bevándorló, de jelentős számban vannak köztük angliai „bennszülöttek” is. Tehát itt már nem pusztán a bevándorlás az egyetlen probléma – ami persze Angliában egyre nagyobb feszültséget kelt –, hanem az elhagyatottság, a szegénység, a szereptelenség. Mindennek persze kiemelten fontos jele a migráció, az elvándorlás délről észak felé, az etnikai és vallási együttélési problémák felgyülemlése, ám ez a paradigmatikus válság sokkal mélyebb annál, mint hogy egyszerűen bevándorlásproblémaként kezeljük.
Mélyebb, mert valójában lételméleti kérdések merülnek itt fel. Az mégpedig, hogy ebben a piac által „jól elrendezett” világban kiknek van helye és kiknek nincs? Kikre van szükség és kikre nincs?
A szabad piac cinikus választ adott erre: azt, hogy csak a piaci versenyben győzteseknek van helyük és szerepük e szép új világban. A neoliberális elmélet azzal nem foglalkozik, hogy kik és milyen úton jutottak a győztes pozícióba, a világot irányító elitbe. Nem foglalkozik azzal, hogy vannak, akik egyszerűen csak beleszülettek – családi alapon – az elitbe, vannak, akik gátlástalan eszközöket használva tették tönkre versenytársaikat és szorították ki őket a piacról, s vannak, akik korrupcióval, törvénytelen eszközökkel jutottak óriási vagyonokhoz és ezáltal gazdasági és politikai elitpozíciókhoz. Utóbbiról – de az előbbiekről is – sokat tudunk mi itt, Magyarországon.
Egyszóval nagy a baj, mert úgy tűnik, mintha a világ lakosságának négyötöde szorulna teljesen kilátástalan helyzetbe. A világ pénzügyi, gazdasági, politikai elitje erre az ordító problémára kétféleképpen reagálhat: vagy igyekszik feloldani e helyzetet, vagy elzárkózik annak megoldásától, mert a saját életével és körülményeivel maximálisan elégedett, a többiek sorsával pedig látványosan nem foglalkozik. Holott az éhséglázadások megkezdődtek a világ legváratlanabb pontjain, lásd a fenti példákat, s lásd majd a következő hónapokban a továbbiakat. Ami a borzasztó, hogy az elit válasza erre az, hogy magas falakat húz fel kastélyai, villái és várai köré, esetleg fegyveres őrséget, őrállásokat is felhúz, hogy elzavarja az arra tévedő, zavaró tényezőként megjelenő csavargókat és szerencsétleneket. Emellett pedig elsötétített autókban, magánrepülőkön közlekedik az ő országában és az ő bolygóján. De élet-e ez így? Lehet-e így élni az egyes országokban, illetve ezen a Földön? Pontosabban: lehet-e így együtt élni?
Mondjuk ki: sem a totálissá fokozott kollektivizmus, sem a zászlóra tűzött, s öngerjesztő, önkorlátozásra képtelen egyéni érdek nem oldotta meg a világ problémáit. A totális állam ugyanúgy csődöt mondott, mint a totális piac. Az előbbit tudtuk, az utóbbit most, a hatalmas méretű hitelválság kellős közepén értjük meg lassan, de egyre határozottabban. A világ eladósodott, fizetésképtelenné vált. Ha ezt a világot az irányító pénzügyi és hatalmi elitek nem értik meg, mert féltik a saját privilégiumaikat és kiváltságos helyzetüket, akkor a világcsőd beállta lesz erre a válasz.
S mindez így áll fenn Magyarországon is. Magyarországon a jövedelmi viszonyok elképesztően aránytalanokká váltak az elmúlt években, nincs középosztályunk, csak egy szűk elitrétegünk és egy nagyon széles, lassan már nyomorgó lakosságunk, amelyik önmaga fenntartására is egyre inkább képtelenné válik. Ezenkívül pedig – illetve ezen belül – a devizahitelesek százezreinek bedőlése karnyújtásnyi közelségben van, ami óriási szociális robbanással fenyeget.
Magyarországon a gazdasági növekedés lelassult, kevés a munkahely, pang minden. Mindenki látja, ne hazudjunk egymásnak: üresek a boltok, nincs vásárlás, csak törlesztés és törlesztés. Ha nincs középosztályunk, akkor nincs kereslet, ha nincs kereslet, akkor nincs gazdasági növekedés, csak stagnálás, majd visszaesés. Középosztály nélkül nincs belső piac, nincs lehetőség a bővülésre, az elit többletbevételei legfeljebb a külföldi luxuscikkek fogyasztását növelik, és nem pörgetik fel a magyar gazdaságot.
Azt gondolom, minden politikai és ideológiai kérdést mellőznünk kell az ország társadalmi és gazdasági egyensúlyának helyreállítása, a devizahitelesek megsegítése, a hatalmas szociális különbségek mérséklése végett. Ez kollektív érdek, nem egyéni, ezért kollektív gondolkodást igényel (de nem szocialistát). A mai magyar gazdasági és politikai elitnek másként kell gondolkodnia, mint Gyurcsány Ferencnek és társainak, akik azt vallották, hogy ha a gazdasági és politikai elitnek jól megy, akkor majd mindenkinek jól fog menni. Ez a neoliberális szöveg látványosan megdőlt: az elit, ha neki még jobban megy, akkor sem változik meg a magatartása, s a jövedelmeket magánál tartja, még tovább koncentrálja (s vele a hatalmi és egyéb döntési pozíciókat).
Ezért a második Orbán-kormánynak nem az elit további erősítésén, hanem a kis- és középosztály mindenáron való megerősítésén kell fáradoznia, mert ők tartják fent ezt az országot. S ha ők nem lesznek, már Magyarország sem lesz.
S e kérdés túl van az ideológiai színezeteken.

A szerző politológus