Ámítástechnika

Először a Bourbon uralkodóház tagjairól mondták, hogy nehezen tanulnak, de könnyen felejtenek. Ez a szellemes politikai kritika két évszázad leforgása alatt figyelemre méltó pályát futott be. Kitört az exkluzív társasági körből, átlépett előbb a nyugati magas politika szférájába, majd szétterjedt a világban, és lassan lecsordogált a társadalmi osztályok lépcsőfokain a mindennapi közélet szintjére. Ki tudná megmondani, hány képviselőházban, klubban, rádió- és tévébeszélgetésben, iskolai tanteremben hangzott már el, hányféle nyelven, hány történelemkönyvben, újságcikkben írták már le újra meg újra – amint most is, éppen magyarul. Ez a sorsa a jó mondásoknak: demokratizálódnak, az idő múltával már az sem fontos, honnan ered, kiket illetett első ízben, és ma már ráfér a politikai élet legalsó szintjén, a szuterénben tartózkodókra is, mint például a „magyar szocialisták” néven ismert politikus társaságra.
Ha van a világon, mondjuk úgy: világnézet, amelynek képviselői nehezen tanultak, ámde könnyen felejtenek, az a politikai baloldal, amelynek társadalmi szerepe a modern időkben a kommunizmus/szocializmus megvalósításában manifesztálódott. Másfél évszázados „művük” – a párizsi kommüntől az első világháború romjain ideig-óráig felvirágzó tanácsköztársaságokon, Lenin, Sztálin, Tito és Pol Pot haláltáborain, Gottwald, Bierut, Rákosi, Ulbricht, Ceausescu és mások Európával szembeni menetelésén át a XXI. századi észak-koreai paradicsomig – maga a sikertelenség, a mozgalom a teljes csőd képét mutatja. Ahol és amikor az úgynevezett baloldal – értsd a szocialista pártok és balliberális társutasaik – a végrehajtó hatalomra vergődtek, trükközték magukat, ott fű sem nőtt. (Kivétel talán az egy Kína, amelyet ma már nehéz lenne összetéveszteni Mao elnök „állati gazdaságával”, ám ami a vas és betonacél országának képét illeti, ha így fejlődik tovább, félő, hogy náluk is csak műfű fog nőni.)
Mi sem bizonyítja jobban a baloldal destrukcióját, mint a mi magyarországi példánk. A magát öntudatosan kommunistának, munkás-paraszt pártinak, hűséges szovjet testvérnek nevező Kádár-rendszer a gazdasági összeomlás réme elől a korábban csak a propaganda karikatúrákon mutogatott USA-dollárban felvett kölcsönökbe, végül az IMF ölelésébe menekült. Amikor pedig mégis becsődölt, semmi sem maradt utána, csak az addig ismeretlen mértékű államadósság, aminek kamatterheit utóbb az a közgazdászi megállapítás jellemezte, hogy „felvettünk tízmilliárdnyi hitelt, viszszafizettünk belőle húszmilliárdot és maradt harmincmilliárd”. Amikor pedig a kísértetként visszalopódzott Horn–Kuncze-kormány is bukott, csak az újabb polgári kormány volt képes csökkenteni az államadósságot 1998 és 2002 között. Aztán megint viszszatért a régiek maradéka meg az „új generáció”: a Medgyessy-kaliberű közgazdák, a Kóka- és Bajnai-féle üzletemberek sikercsapata, és föléjük emelkedett maga az ÉSZ, a dízelautójába benzint tankoló Gyurcsány, és így együtt pár év leforgása alatt nyakig visszanyomták Magyarországot az adósság mocsarába.
Most éppen ott lapulnak a parlamentben a baloldalon, mint a szocializmus hajótöröttjei, avagy a régi, vesztett csaták gyászmagyarjai. Onnan üzengetnek, ötletelnek, kritizálnak, kioktatnak, gúnyolódnak, gyalázkodnak – és bölcs tanácsokat adnak a hátrahagyott csődtömegükkel küszködőknek. Ezzel ámítják a kívülállókat, az elkeseredett, miattuk bajba jutott, tönkrement embereket, a türelmetlen, egyúttal reménykedő népet. Ez az egy, amihez mindig értettek: az ámítástechnika. Ebben nagyok. Meg a felejtésben. Az emlékezésben nem annyira.