– Mit szól ahhoz a bejelentéshez, hogy Kádár archívumát találták meg?
– Elég nevetségesen hangzik, mert Kádárnak nem volt szüksége archívumra, külön filmgyűjteményre, hiszen az összes film a rendelkezésére állt. Nemcsak Kádár számára, de a központi bizottság bármelyik tagjának kérésére is bármikor kiadtuk a kért filmet vetítésre. Sőt, a megyei pártbizottságok kérésére is küldtünk filmeket. Ilyen sokszor kért, „népszerű” film volt például akkoriban A tanú, ami be volt tiltva. A tanú az én időmben bejárta a megyei pártbizottságokat, mindenhol levetítették az elvtársaknak, természetesen szigorúan zárt körben. De filmarchívum Kádár részére, ez fából vaskarika. Hacsak valaki nem azért találta ki, hogy ilyen ürüggyel menthessen meg egy kis filmkészletet az égetésre szánt anyagokból. Ugyanakkor megjegyzem, nagyon sok film esetén rendelkeztünk a DVD-re vagy a kazettára való másolás jogával, csak ezt nem vette a Mokép elég komolyan. Ha ezek a filmek rendelkeznek ilyen joggal, akkor jogosan őriztek meg belőle egy kópiát.
– Ha nem az önök házi vetítőjében, akkor hol mozizott Kádár?
– A Báthory utcai Mokép-vetítőben, a pártbizottság épületében – a mai Képviselői Irodaházban – kialakított vetítőben. Amikor pedig a szabadságát töltötte, akkor a balatonaligai vagy a dobogókői pártüdülőben.
– Akkor soha nem is ült azokban a megtalált piros bőrfotelekben?
– A Báthory utcai vetítőben nem piros bőrfotelek, hanem mogyorószínű plüssfotelek szolgálták a kényelmét. A vetítőt még én csináltattam meg, szép belsővel, büfével. A nézőtér három sor fotelből állt. Az elsőben ült Kádár, akit gyakran kísért el Aczél György, a másodikban a Mokép felső vezetői, a harmadikban mi ültünk. Az ablak elé húztak egy téglafalat, amit hangszigeteltek is. Erre azért volt szükség, hogy ne sérüljön meg senki, ha valaki bedob egy téglát vagy belő az ablakon. Nem volt akkoriban puska az embereknél, de kizárni nem lehetett a merényletkísérlet lehetőségét.
– Kikből állt ilyenkor Kádár kísérete?
– Mint említettem, legtöbbször Aczél György jött vele. Aczél volt az MSZMP KB kulturális bizottságának a vezetője. Sokszor olyan emberek is átkísérték, akikről azt sem tudtuk, kicsodák. Nemcsak Kádárék jártak oda, hanem a tábornoki kartól kezdve a Központi Bizottság tagjaiig sokan.
– A vetítések után Kádár elmondta a véleményét a filmről?
– Szinte soha. Akivel szóba állt, az a mozigépésze volt. Tőle kérdezte meg: lesz ebből siker? – Persze, Kádár elvtárs – mondta. – Én is úgy gondolom – jött a válasz. A mozigépész is a Fehér Házból jött át, akárki nem vetíthetett neki. Pedig volt mozigépészünk jó néhány, és nekem is van mozigépészi végzettségem, de ő ragaszkodott a sajáthoz. Kádár egyébként soha, egyetlen mondattal sem mondta, hogy ezt megtiltom, ne forgalmazzuk. Kivéve A tanút. De erről csak hallomásból értesültem. Állítólag mondták neki, hogy „már el kéne engedni a filmet”. Erre ő azt felelte: „Ezzel még nem tréfálunk, elvtársak.” Ez szállóigévé vált a Moképnál: amikor kérésre A tanú tekercseit kellett kiadni, szinte mindig elsütötték a poént a kollégák: „Elvtársak, ezzel még nem tréfálunk”, mire a válasz így hangzott: „Nem is tréfából kértem, hanem komolyan.” Amikor pedig Kádár krimit nézett meg, mindig csak annyi mondott: Ez jó.
– Milyen gyakran mozizott?
– Havonta egyszer biztosan megfordult a vetítőnkben, de lehet, hogy többször is. Amikor jelezték neki, hogy új filmjeink vannak, akkor sűrűbben. Szeretett átjönni a Báthoryba, mert ez kényelmesebb vetítő volt.
– Milyen filmeket szeretett még a pártfőtitkár?
– A krimik mellett a régi Latabár-, Csortos-, Kabos-filmeket. A krimik közül a logikát megmozgató filmeket szerette, nem a vadakat. Az olyanokat, amelyekben az utolsó percig nem lehet kitalálni, ki a gyilkos. De nem vetette meg az olyan szexjeleneteket tartalmazó filmeket sem, mint a Pantaleón és a hölgyvendégek című. Ez nagyon tetszett neki, sokszor küldtem el hozzá, és persze mindig vágatlanul, cenzúrázatlanul kapta meg őket. Ha volt is vágva, mindig visszaragasztottuk a hiányzó részeket, ha ő kérte.
– Feltételezem, vannak emlékezetes történetei…
– Volt egy NDK-s film, ami Allende chilei elnök halálát örökített meg. A forgatócsoport az elnöki palotával szembeni hotelben szállt meg, és a film úgy indult volna, hogy a nyitott ablakon át nagytotállal, teleobjektívvel az íróasztalnál dolgozó Allendét filmezik. És pont akkor kezdtek forgatni, amikor megálltak a teherautók, és a rádió bemondta, hogy fellázadt a hadsereg, és az elnöki palotát is megszállják. Látták a megszállást, és gyorsan elkezdtek forgatni. Az elnök az asztalnál ült, az ablakon keresztül látni lehetett, az csak egy sáv. Felvették, hogy Allende ott ül az asztalnál, majd felugrik, aztán az volt látható, hogy ráborul az asztalra. Hogy ez öngyilkosság volt, vagy egy lövedék találta el az elnököt, már senki nem mondja meg e filmfelvétel alapján. (A közelmúltban lefolytatott vizsgálat egyértelmű öngyilkosságot állapított meg – a szerk.) Mindenesetre Allende akkor halt meg, amikor berontottak a szobájába a katonák, és a német filmesek véletlenül épp akkor indították el a felvételt.
Tíz évvel az események után, Fehérváron az első titkár a tizedik évfordulóra a chilei menekültek részére emlékműsort szervezett. Épp ezt a filmet rendelték meg tőlünk. Kora délután kezdődött volna az esemény, de 12 órakor egy síri hang felhívott: Pankotai elvtárs! Én a gépész vagyok innen Fehérvárról, a … moziból. Nagy a baj. – Mi a nagy baj? – kérdeztem. – Hát leküldték ide Az elnököt… Mire én: Igen, hát azt kérték. – Nem, nem, Elnököt kértünk, nem Az elnököt. – Hát kapták az elnököt – értetlenkedtem. – De nem! Az a Chaplin-film. Akkor egy pillanatra átrohant az agyamon, hogy én ma este a gyűjtőben végzem… Szándékos provokáció, és minden más belefér egy ilyenbe.
– Az egyik film az Elnök, a másik pedig Az elnök?
– Igen. Mit lehetett tenni, felhívtam a főnököt, mondván, hogy azonnal kocsiba ülök, és rohanok a jó filmmel Fehérvárra. Gombár József úgy döntött, biztosra kell menni. Leküldött két Volgát félórás késéssel egymás után, hogy ha az egyikkel baj történik, akkor a másik biztosan odaérjen. A harmadik biztosítéknak pedig ott voltam én is, hogy ha netán mind a két Volga csődöt mond, akkor elindulok. Már az első Volga megérkezett, és felhívott a gépész, hogy megérkezett a jó film. Ha akkor a gépész nem megy be korábban, hanem ellenőrzés nélkül befűzi a filmet, elkezdi vetíteni, akkor szerintem a Mokép vezérkara állhatott volna egy politikai vizsgálat elébe. Ránk foghatták volna, hogy szándékosan akartunk a mozgalomba belerondítani.
Hozzánk jártak egyébként filmért a Mátyásföldön állomásozó Déli Hadseregcsoportnak a katonái is. Főleg magyar filmeket akartak látni.
– Nekik melyik volt a kedvenc magyar filmjük?
– Náluk is, a magyar katonaságnál is az Angi Vera volt a kedvenc. Az Angi Verának van egy egészen hosszú fürdőjelenete. Erről is van egy jó sztorim. Egyszer egy Sopron környéki helyőrség kérte ki a kópiát. Amikor visszaküldték a filmtekercset a pirossal jelzett kockákból, aminek minden egyes darabját számon tartottuk, a gépészünk jelezte, hogy hiányzik egy hosszú filmdarab. Reklamáltam, jelezve, hogy a kárunk 46-47 ezer forint, ugyanis piros jelzésű kockánként 400 forintot számoltunk fel. Kénytelenek voltunk ezt tenni, mert enélkül az ilyen filmekből elfogytak volna a meztelen nőket ábrázoló jelenetek. A parancsnok aztán fülön fogva hozta hozzánk a „bűnös” kiskatonát. A dolgot végül elrendeztük, lemásoltuk a hiányzó filmrészletet, az őrnagy állta a cechet a hadsereg büdzséjéből. Cserébe a parancsnok megígérte, hogy a gyereket nem küldi a futkosóra.
A szovjet katonák csak a feliratos szovjet filmeket vihették volna el. De mindig kikönyörögtek maguknak néhány szexfilmet és egyebet. Megmondtam nekik, ha a piros jelzésből egy is hiányzik, nem adok többet. Egyszer a Varsói Szerződés egyesített haderejének parancsnokhelyettese is járt nálam, ő is megnézett itt néhány szexfilmet. Hálából meghívott, menjek el a dácsájába Moszkvába. Mondtam, hogy képzeli, nálunk engedély kell ahhoz, hogy kimenjek Moszkvába. Azt mondta: Engedély? Minek? Kijössz Mátyásföldre, beülsz egy lökhajtásosba a pilóta mögé, aki kihoz a moszkvai repülőtérre. Intézkedem, ott vár a Csajkám, amibe beülsz, és kimegyünk horgászni, pár napot eltöltünk, és nem is fogják tudni, hogy te kint voltál Moszkvában, mert ugyanígy visszamész. Na, még csak ez kellett volna…
– Egyébként mi volt az önök feladata a Mokép vállalat kőbányai telepén?
– Az egyik fő feladatunk az volt, hogy a forgalmazásra megvásárolt és engedélyezett filmek mindig vetíthető állapotban legyenek. A lejátszáskor megsérült filmeken vékony karcok, úgynevezett esőkarcok keletkeztek, ezeket szűrtük ki, és a regeneráló- üzemben vegyszeres oldat segítségével létrehozott emulzióval feljavítottuk a filmszalagot. Ezenkívül itt folytak a filmégetések is. Amikor lejárt egy-egy kópia licencjoga, a jogi osztálytól utasítást kaptam, hogy készítsem elő égetésre a filmtekercseket. Ilyenkor általában a nagykövetségek is jelezték, ha részt akartak venni a megsemmisítésen, s embereik kijöttek végignézni az égetést. Ezért is jelentkeztem, hogy felhívjam a figyelmet arra, lehetséges, a megtalált filmek egy részének valószínűleg lejárt a licencjoga.
– Tehát ennek a most megtalált csaknem ezer filmnek semmi keresnivalója nem volt a Mokép telepén?
– Én ezt nem állíthatom, hiszen ’83 óta lehet, hogy változtak a szabályok. Csak azt mondom, hogy minden egyes film jogi státusát ellenőrizni kell, mielőtt világgá kürtöljük, hogy milyen filmek vannak a birtokunkban. Minden egyes alkotást külön meg kell nézni, hogy az adott forgalmazó változtatott-e a licenc lejárati időpontján. Mert a lejárt licencjogú filmeket el kellett volna égetni. Vélhetően magyar film azért nincs köztük, mert a magyar filmekre ez a szabály nem vonatkozott. Magyar filmet sosem kellett elégetni, azok zömmel a Mokép tulajdonát képezték. A szovjet filmekkel is más volt a helyzet, mint a nyugatiakkal. A nyugati filmek licencének lejárati joga általában öt év volt.
– Olyan film sem maradhatott a raktárban, amit a megvásárlás eldöntése előtt betekintésre kaptak?
– Ezeket a kópiákat vissza kellett küldeni vagy meg kellett semmisíteni. Az, hogy elrakom húsz évre a raktárba, az nem megsemmisítés.
– Cenzúrázták a nyugati filmeket is, vagy csak a magyarokat?
– Persze. A cenzúralapokat egy páncélszekrényben őriztük. Sajnos nem tettem el, ezeket is megsemmisítettük a lejárt használati jogú filmekkel és a kivágott, kicenzúrázott filmdarabokkal együtt. Ki gondolta akkor, hogy egyszer fontos lehet majd az utókornak…
origo.hu
Szentkirályi a baloldalról: Hitvány showműsor, a fináléban egymásra találnak
