Az üldözők hozta szabadság

Pont úgy, mint a régi szép időkben, a daliás szocializmusban! Újra akcióban a demokratikus ellenzék! Mennyi minden változott azóta! Elnevezték magukat Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd SZDSZ-nek. El kellett viselniük a mucsaiaktól elszenvedett választási vereséget. Összeborultak az állítólagos ősellenséggel az egykori demokratikus szövetséges ellenében. Viselkedtek ellenzékként kormányzati pozícióban. Szürke eminenciásként próbálták irányítani az országot ellenzékben. Kikoptak a politikai palettáról, s az egész lakosság megelégedésére eltűntek a balfenéken. De ők semmit nem változtak, maradtak, akik voltak. A parlament, ahol kénytelenek voltak más emberekkel közösködni, egyeztetni, megállapodni, kompromisszumokat kötni, amúgy sem az ő terepük volt. A politikai akció, a presszó- és íróasztalon zajló, a felszolgáló- és a bejárónő elismerő csodálatától kísért forradalom az ő valódi közegük, ahol elegendő csak ágálni, szájat tépni, tiltakozni, másokat ledorongolni és elhallgattatni, de még egymáshoz sem kell alkalmazkodni. Újra együtt a nagy csapat, mindenki szólót játszhat a kedvenc ellenféllel, az intoleráns, bunkó nemzetiekkel és keresztényekkel.
A tizenöt fős társulat – már önmagában a névsor is szórakoztató – nyílt levelet írt az Európai Unió és az Európa Tanács emberi jogi biztosainak a magyarországi vallásszabadság eltiprásáról. Ez azért is izgalmas levéltéma, mert az aláírók nagy része – nem is titkoltan – a felvilágosodás eszméin szocializálódott istentagadó, őket valójában annyira sem izgatja a vallások helyzete, mint a Betyársereget egy békekonferencia. De van soraikban köztudottan, egészen tiszteletre méltó elkötelezettségű hívő ember is, igaz, a progresszív antiklerikalizmus – legalábbis a történelmi egyházakat illetően – tőlük sem áll távol. Ám az új egyházi törvény igazából csak ürügy arra, hogy a kormányt újra bepanaszolják a biztosok és rajtuk keresztül a nagy európai fórumok előtt, s ha ráadásul a panaszkodás némi lejáratást is eredményez, az tiszta haszon. Ez esetben még azt sem mondhatjuk, hogy azért ragaszkodnak a régi szabályozáshoz, mert részük volt a létrejöttében. Ők sem, ahogy a többi rendszerváltó párt sem kapott szerepet a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény előkészítésében, megvitatásában és megszavazásában, nekik csak a tudomásul vétel jutott.
A törvényt még az utolsó pártállami parlament fogadta el 1990. január 24-én. A törvényt előkészítő, Irányelvek a törvénytervezethez című dokumentumot – s most fogódzkodjék meg a tisztelt olvasó az újság két szélibe! – az Állami Egyházügyi Hivatal készítette el. A jeles cég megszűnése után az Igazságügyi Minisztérium vette gondozásba a szöveget, de az összes átdolgozás és kommunista ideológusból hirtelen szellem- és kultúrtörténésszé avanzsált szakértő javítgatása ellenére is csak ideiglenesen, rövid, átmeneti időre érvényesnek mondták saját művüket a törvényhozók. Azt még ők is látták, hogy a törvényszöveg szerkesztőit nem az egyházak nyugodt, kiegyensúlyozott működésének igénye inspirálta, hanem a negyvennégy évi egyházüldözés. Az egyházügyi hivataliak külön is a maguk harmincnyolc éves működését akarták kompenzálni. Ők, akik egy évvel korábban még mereven tiltakoztak több száz éves hagyományokkal bíró intézmények visszaállítása ellen, oly könnyűvé tették új felekezetek megalakítását, akár egy gombfociklubét. A szabadon választott parlamentek két alkalommal is (1993-ban és 2000-ben) próbálták szigorítani a túl liberális szabályozást, de az SZDSZ akkor is levelet írt, nemzetközi tiltakozást szervezett, s a javaslatokból nem lett semmi. A liberálisoknak nagyon tetszett volna. Hiszen ha bármelyik futóbolond, minden korlátozás nélkül, akármikor egyházat alapíthat, egyszerre többet is akár, az roppant hatásosan rombolja az egyházak tekintélyét, alkalmas a felekezetek közképének, presztízsének lejáratására, így a soha nem látott nagy vallásszabadságot sikerült a vallások, a vallásosság, az egyházak ellen fordítani. (A rendszerváltás idején megerősödött vallásosság 2002-re csökkent.) Ne legyenek kétségeink, a liberálisok számítottak arra, hogy a folyamat ilyen irányt vesz, mert a szabadság szélsőséges értelmezése és gyakorlata minden területen efféle eredménnyel jár, végeredményben a szabadság megélése ellen hat, s ez alól a vallásszabadság sem kivétel.
Liberálisaink azért ragaszkodnak a voltaire-i tételhez is (nem értek egyet önnel, de mindent elkövetek, hogy kifejthesse a véleményét), hogy letámadhassák, lebunkózhassák, degradálhassák az övéktől elütő véleményt. Szabadságfelfogásukban is elsődleges szerepet kap a rend, a hagyományos értékek tagadása, az anarchia, a társadalmi feszültségek felszabadító erejének hangsúlyozása. Nem árt szem előtt tartani ezeket az előzetes felvetéseket, amikor a liberálisnak mondott értelmiség kemény magjának vallásszabadságért aggódó manifesztumát vizsgáljuk.
Természetesen több megállapításuk igaz, ennek ellenére az összkép oly apokaliptikus, amely kevésbé egy uniós dokumentumba, sokkal inkább Szent János Jelenéseinek valamely kommentárjába illik. De maradjunk a megalapozott és igaz állításoknál. Az egyházi státust kapott felekezetek listája szakmai vagy tudományos szempontokkal aligha indokolható. Viszont a kimaradt, s a továbbiakban az egyházakat megillető állami támogatásban nem részesülő felekezetek több ezer rászorulót (szegényeket, hajléktalanokat, betegeket, fogyatékkal élőket, romákat, drogosokat, elhagyott gyerekeket, magányos időseket stb.) gondoznak, s bizony a szociális munka egyáltalán nem biznisz. A kormányzat ígéri, hogy megoldja a finanszírozást, de ez idáig még nem oldotta meg. Márpedig ez a kieső egy hónap is elég hosszú idő ahhoz, hogy kiszolgáltatott emberek sorsát veszélyeztesse, akik semmiről sem tehetnek. S itt nem csak a levelet is aláíró, Iványi Gábor vezette Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségről van szó, amellyel szemben a méltatlan és gyalázatos elbánás nagyon is szándékosnak és tudatosnak tűnik, hanem több tucat, vallási küldetését komolyan vevő kisebb felekezetről. Megjegyzendő, a vallás szabad gyakorlását az állami regisztráció semmilyen formában nem befolyásolja, bármelyik egyén vagy közösség állami pecsét nélkül is szabadon kialakíthatja a maga sajátos kapcsolatát Istennel. Ebbe a tevékenységbe az állam csak szélsőségesen veszélyes helyzetekben szólhat bele. Ám, ha egy felekezet támogatásért folyamodik, akkor az államnak nemcsak lehetősége, hanem kötelessége is, hogy a társadalom értékrendjének megfelelő kritériumok alapján a felekezetek közt különbséget tegyen, akár diszkriminálja is egyiket-másikat. Ezért az alapelvet, miszerint nem minden felekezet kap egyházi státust, nem lehet kifogásolni, az európai biztosoknál sem kéne panaszkodni miatta. Ám ahogy eddig átültették a gyakorlatba, az bizony elkeserítő. Az eddig érvényben volt szabályozás szerint a bíróság jegyezte be az új felekezeteket. Csak minimális formai előírásoknak kellett megfelelni, lényegi kérdéseket a bíróság nem vizsgált, nem is értett hozzá. Ezentúl a parlament dönt a bejegyzésről, de a bemutatott példa egyértelműen jelzi, az sem ért hozzá. Novák Előd vagy Kósáné Kovács Magda (aki szerint az egyházak rátelepszenek az állami ünnepekre, lásd: augusztus 20.) szellemi utódai fognak vitatkozni és dönteni egy közösség hitének hitelességéről? Lehet, hogy még visszasírjuk az Európai Parlament zöldfrakciójának „tárgyszerűségét”?
Az európai biztosok reakciójától függetlenül a törvényhozóknak a lehető leghamarabb illenék korrigálniuk magukat, ezt követelné az általuk is sokat hangoztatott vallásszabadság szelleme.