Mi maradt a régi irodalmi helyekből, a presszókból és a kávéházakból?
– Sajnos nem sok. A hetvenes–nyolcvanas évekig a legtöbb író beült valahová, kért egy erős feketét, s úgy dolgozott. Kitűnő asztaltársaságok voltak, hosszú ideig az öreg Siposban találkoztunk rendszeresen Óbudán Cseres Tiborral, a Csurka testvérekkel, Istvánnal és Lászlóval, Konrád Györggyel, Galsai Pongráccal, Gyurkovics Tiborral meg a többiekkel. A társaság lelkét, Galsait egyszer ki is hívatták a belügyesek az épület elé a pincérrel. Az ijedten közölte, hogy Galsai urat két ismeretlen várja egy fekete autóban. Galsai nevetve jött vissza, mint kiderült, lehallgattak minket. Azt hitték, összeesküvés, de aztán Pongrác közlésére megnyugodtak, hogy semmi baj, az írók csupán a rendszert szidják. Régen érthetően közösen gondolkodtunk a politikáról: elutasítottuk az uralkodó párt uralmát. A rendszerváltozás után ki-ki másként látta a megújult helyzetet, évtizedes barátságok bomlottak fel, asztaltársaságok hullottak szét, sajnos sok barátom meg is halt. Sokan az egzisztenciális érdekek szerint politizálnak, háborússá vált az irodalmi közélet. Nem szokás ma már kávéházban, presszóban üldögélve írni, hiába nyitott ki néhány nagy múltú kávéház ismét. Vannak persze utolsó mohikánok: Moldovát például többször láttam a Centrál egyik ablakmélyedésében tollal a kezében. Én átszoktam előbb az írógépre, majd a számítógépre. Jobban látom a kialakuló szöveg formáját.
– Családja története részben a névadó Sopron megyei Szakonyig nyúlik vissza.
– Szakony apai nagyanyám szülőfaluja, apám is ott gyerekeskedett, amíg el nem költöztek Fülesre (ma Nikitsch Burgenlandban), nagyapám ott lett a Zichy-birtokon uradalmi gazda. Apám tizenkét éves korában került fel a fővárosba pincértanulónak, így én már itt láttam meg a napvilágot. A családi nevem eredetileg Németh, az író, Németh László iránti tiszteletből azonban elhagytam: elég egy Németh nevű kortárs író a magyar irodalomban. Ezután vettem fel a Szakonyi nevet.
– A vendéglős-kávéházi környezetben már családi okokból is otthon érezhette magát.
– A harmincas évek ma már különös, örökre elmúlt vendéglős világában nőttem fel. Apám szerette a szakmáját, jó nevű üzletekben volt főpincér. Dolgozott a gesztenyefáiról híres Ketternél, ennek a helyén, a Bartók Béla úton üvegfalú bank van; főúr volt a Royalban meg az azóta szintén lebontott, több kupléban megénekelt Vigadó téri Hangli kioszkban is. Szász származású anyai nagyapámnak a várbeli Országház utcában, ötszáz éves házban volt vendéglője, egyébként a Tabánban laktak. Szüleim a szokásos évi szakmai bálon találkoztak először, apám akkor a Majoros-féle Akadémia étteremben dolgozott. Harminchétben nyitott önálló üzletet a Dob utca és Rózsa utca sarkán, színészek jártak hozzánk a Magyar Színházból, meg az olcsó nagyfröccsöket iszogató, Baranyából származott, vékonypénzű, akkor már gégerákban szenvedő költő, Sértő Kálmán, akit aztán behálóztak a nyilasok. Ő már nagyapám várbeli vendéglőjében is borozgatott, amikor Hatvani bárónál járt a szokásos támogatásért. Egyébként nem voltam túl fényes tanuló. A Madách-gimnáziumba jártam: szigorú, gyakorló jellegű iskola volt, katonás szellemmel. Aztán 1944 tavaszán, a német megszállás után, a heves bombázások miatt a szüleim vidékre küldtek, Tápiószelére. Ősszel meg a rokonokhoz költöztünk Nagycenkre. Magántanulóként akartam elvégezni a harmadik osztályt, de leventeként sáncmunkára kellett mennem a nyugati országhatárra. Értelmetlen tevékenység volt, amelyet részben zsidó munkaszolgálatosokkal végeztettek, akiket szigorúan elkülönítve tartottak. Őket végezték ki negyvenöt húsvétján, a front közeledtével a táboruk udvarán. Kétszáznegyven munkaszolgálatost lőttek agyon szinte a háború utolsó pillanatában. Az oroszok aztán velünk ásatták ki a halottakat. Ilyen élmények után kerültem vissza Pestre és a Madách-gimnáziumba.
– Igaz, hogy eltanácsolták a Színművészeti Főiskoláról?
– Kimaradásom miatt évet kellett ismételnem a középiskolában, így kerültem hatvanöt fős osztályba, s lett osztálytársam többek között Szinetár Miklós és Konrád György. Szinetár abban az időben novellákat írt, én festőnek készültem, így néha illusztráltam az írásait az iskolai lapban. Már tizennyolc éves voltam a hatodik gimnáziumi év után, időt akartam nyerni, felvételiztem a Színművészeti Főiskolára, hogy majd szakérettségivel jutok előbbre. Szinetár is akkor felvételizett. Őt felvették. Tőlem azt kérdezte a vizsgáztató Gobbi Hilda és Ladányi Ferenc, miután elszavaltam az obligát verset, hogy van-e más tervem is az életben. Írni szeretnék, válaszoltam. Akkor inkább írjon, mondták búcsúzóul. Nem ezért választottam persze ezt a pályát.
– Hanem miért?
– Apámnak nagy könyvtára volt, gyermekként sokat olvastam, elsősorban Móriczot, Kosztolányit, Karinthyt, Tersánszky Józsi Jenőt és Veres Pétert. Érdekelt, hogyan keletkezik egy-egy szöveg. Első írásaim egyébként az ő hatásukat viselik, falun játszódó novellák. A vidéki életet azonban nem lehet megtanulni. Hiába nyaraltam sokat nagybátyáméknál, ez kevés volt a hitelességhez. Hozzátartozik mindehhez, hogy a sikertelen főiskolai felvételi után hamar az élet sűrűjébe kerültem. Behívtak katonának, két évet töltöttem a gépkocsizó lövészeknél Piliscsabán. Talán furcsán hangzik, de bizonyos szempontból élvezetes volt. Rajztudásom miatt hamar a dekorációs műhelybe kerültem, egy idő után már szinte csukott szemmel is tudtam Sztálint festeni. Jelmondatokat pingáltunk, a céllövészethez például efféléket: Minden egyes találat egy szög Truman koporsójába. Aztán színészkedtem néhány bajtársammal a tiszti klubban, majd az ezredkönyvtárat vezettem. A leszerelés után a legváltozatosabb munkakörökben dolgoztam. Voltam raktáros, csomagoló, anyagbeszerző, dekoratőr, sőt egy hétig rézkarcügynök. Közben, mint azt jó vendéglős apámtól és nagyapámtól megtanultam, az embereket figyeltem. Így születő első írásaimat el is küldtem az Irodalmi Újságnak, az Új Hangnak és a Csillagnak, de persze nem jelentek meg. Az első végül 1958 decemberében a Népszabadságban látott napvilágot. Egy fusizó munkásról szólt, akiről kiderül, azért „lopja meg” a műhelyt, hogy a lányának fejfát állíthasson. Ettől kezdve rendszeresen publikáltam az ÉS-ben és a Jelenkorban, felvettek a Magyar Írószövetségbe és az Irodalmi Alapba, megjelent az első kötetem a Magvetőnél. Együtt indultam Bertha Bulcsuval, Lázár Ervinnel, Gyurkovics Tiborral. Igazán otthon az Új Írásnál éreztem magam, végigkísértem történetét. Már az első számába írtam novellát, és az utolsóba is.
– Mégis színházi emberként vált ismertté…
– Benedek András dramaturg keresett meg a Nemzeti Színházból, hogy nem akarok-e drámát írni. Meg is született az Életem, Zsóka! című színművem 1963-ban. Azt az akkor általános morális konfliktust próbáltam feszegetni benne, hogy tovább lehet-e őrizni a forradalom szellemét, vagy alkalmazkodni kell a kádári konszolidációhoz. A darab végén a minisztériumi funkcionárius öngyilkos lesz, s minthogy ezt a minisztériumban kifogásolták, a próbák alatt be akarták tiltani a darabot. De a színészek – Domján Edit, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc – kiálltak érte, így aztán megtörtént a bemutató.
– Milyen személyes emlékei vannak a forradalomról?
– Korosztályomnak meghatározó élménye ötvenhat. Október 23-án a tömeg valósággal magába szippantott, ott voltam a rádiónál is, amikor az első lövés eldördült. Aztán elindultam hazafelé. Érdekes módon, miközben az Astoriánál már szóltak a fegyverek, nem messze, a Marika preszszóban még ment Németh Lehel zenés műsora. Visszatérve a Nemzetihez: kiváló társaságba kerültem, a színház gárdája rendkívül nívós volt, Major Tamás is még ott dolgozott főrendezőként. Jó barátságba keveredtem Abody Béla író-dramaturggal, a művelt különccel, aki egyébként rendkívül rokonszenves hedonista volt. Akkoriban – normális rövidital itthon nem nagyon lévén – lengyel vodkát ittunk társaságban. Közértben is kapható volt, de visszaváltani az üveget már nem lehetett. Terjed Béláról egy anekdota, miszerint egy Varsóba szervezett írószövetségi útra két sportszatyorral jelent meg. Aztán Varsóban visszaváltotta az üvegeket, s a betétből újabb lengyel vodkára is tellett.
– Legismertebb műve az 1970-ben a Vígszínházban bemutatott Adáshiba.
– A szinopszist hamar elkészítettem a színház számára, a darab megírására azonban sokáig nem jutott időm, épp akkor dolgoztam a Francia tanyán, meg beteg is lettem és megoperáltak. Eredetileg Ó, vidd csak szépen a sálat is! lett volna a darab címe, de Várkonyi Zoltán, az igazgató-rendező túl hosszúnak találta, helyette az Adáshibát javasolta. Attól tartottam, hogy a nézők félreértik majd, és az „adáshibára” való tekintettel nem jönnek el a színházba. Végül Várkonyinak lett igaza. Az eddigi bemutatók száma százhúsz körül van, szinte minden európai országban játszották. Annak idején a Szovjetunióban csak a Baltikum területén lehetett műsorra tűzni, arra való hivatkozással, hogy ott még akadnak kispolgárok. Az ősbemutató után kerültem baráti viszonyba az egyik legkiválóbb magyar színésszel, Páger Antallal. Fegyelmezett ember volt, rendkívül vigyázott magára mint művészi anyagra. Igaz, sokat cigarettázott, de egyáltalán nem ivott. Nem volt olyan karácsony, hogy meg ne előzzön az ünnepi jókívánságokkal.
– Milyen emlékeket ápol Aczél Györgyről?
– Egyszer azt mondta nekem: maga mindig privát dolgokat ír. Most lesz a felszabadulás évfordulója, majd kap egy ösztöndíjat, írjon a témáról. Nemet mondtam, de szerencsére nem volt retorzió. Igaz, Aczél ezek után mindig azt kérdezte tőlem némi gúnnyal: Na, hogy van, Szakonyi gróf?
– Szakonyi Károly tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának, életműsorozata a tizenötödik kötetnél tart. Tervei?
– A veszprémi színház számára kértek tőlem darabot a vörösiszap-katasztrófáról, még tervezgetem. Most fejeztem be egy kisregényt, és persze novellák és novellák mindhalálig, leginkább az engem az Új Írásra emlékeztető Tekintet folyóiratnak. Ezek az én őszikéim, csak nem a Margitszigeten írom őket, mint Arany János a Kapcsosba. Tudom, leginkább drámaíróként könyvelt el a közvélemény, magamat mégis inkább prózaírónak, novellistának tartom. Ha szabad ezt mondani: a dráma spekulatívabb műfaj. Igaz, remek szerzőink vannak az újabb generációk között is. Van, aki egyformán jó dráma- és regényíró, Spiró György például. Ő a Csirkefejjel új korszakot nyitott itthon. Szeretem még – lehet, hogy kifelejtek valakit – Térey Jánost, Kiss Csabát, Háy Jánost, Egressy Zoltánt és Tasnádi Istvánt is. Jócskán megváltozott persze a dráma irányzata, de a színészi játék is. Az alternatív, a mozgásszínház sokszor akrobatikus ügyességet kíván tőlük, és másként kell játszani a musicalt is. A színház változik, de akárhogyan is, katarzis nélkül nincs művészet.
origo.hu
Napi Balfék: Kiket keres Karácsony?
