Eleonóra

Pott vezérkari ezredes, a szigorú és fegyelmezett katona Haynau dunai hadseregének hadtestparancsnoka. A zsigárd–peredi harcokban a Pott-dandárt vezeti – 1849. június 16-án az Asbóth Lajos-féle II. hadtest támadását visszaveri, Nagysándor és Knézich hadtesteinek tétlenkedése miatt ki is szorítja Zsigárdról. Pár nap múlva, az újabb zsigárd–peredi csatában végül is meghátrálásra készteti a magyarokat, majd a Felföld nyugati részét védi tőlük. Hamarosan Mária Terézia-érdemrendet kap, és Trencsénbe vezénylik.
Gustav von Pott vezérkari ezredesnek a nehéz 1849-es esztendő egyik verőfényes augusztusi napján – ekkor már Világos után vagyunk – a trencséni vár parancsnoki irodájában azt jelzik, hogy egy fekete ruhás asszony kéri kihallgatását. Az őszülő katona némi tűnődés után megremeg: egy pillanatra habozik, de meghatottan ismeri fel a határozott mozgású asszonyban az elérhetetlen Eleonore Richert de Vhirt, ifjúkorának nagy szerelmét. E beteljesületlen szerelem emlékét sajgó emlékként őrizte a napóleoni háborúk idejéből; huszárezredével az elzászi Colmarban állomásozott – így tartották akkor az európai rendet. Eleonóra francia nemesi leány volt, aki több ott szolgáló huszártisztben ébresztett reménytelen szerelmet, így Pott szívében is, de Eleonóra kikosarazva őt hozzáment egy másik huszártiszthez. Aztán az ifjú pár Magyarországra költözött. Több mint harminc év múlva újra itt áll előtte talpig feketében – s Pott, a fegyelmezett és pontos parancsnok jól tudta a nehéz gyász okát is. Eleonóra elsőszülött fiát két hónapja akasztatta fel elöljárója, Haynau táborszernagy a pozsonyi Szamár-dombon. Pott mégis kővé dermedt ezen az augusztusi délelőttön: Eleonóra nem kivégzett fia emléke miatt jött, hanem arra kérte, mentse meg másik, proskribált fiát. Akit halálra keresnek az osztrákok. Pott ezredes, élt még itt-ott a fair play szelleme, azt ígérte, mindent megtesz, ami lehetséges. (A fekete ruhás Eleonóra ezután Bécsbe utazott, ahol felkereste Fligelly tábornokot, akit még szintén Franciaországból ismert – a fiatal tisztet házukba fogadták, és kigyógyították tífuszából. Fligelly habozás nélkül ráállt, hogy ameddig szükséges, elrejti Bécsben a proskribált fiút. Eleonóra aztán mint francia honleány ostrom alá vette a francia követséget is. A nagykövet megígérte, hogy a követség fogadja a fiút, és francia útlevéllel ellátva követségi futár kíséretében kiszökteti a monarchiából.)
És lőn: a proskribált fiú emlékirataiból ismertek a gyász ellenére is aktív nemesasszony nemes szenvedélyeinek eredményei – maga a fiú írja a naplójában:
„Családom nagy nehezen francia útlevelet szerzett nekem. Hogy hasznát vehessem, Bécsbe kellett utaznom. Aránylag könnyű volt elrejtőznünk az országban, de annál nehezebb volt elhagynunk. Szüleim is – testvérem esete miatt – sokat szenvedtek és nagyon féltek.
Egy nemes szívű osztrák tábornok kisegített a bajból. (Atyánk bajtársa volt a nagy Napóleon elleni háborúból.) Vetélytársak is voltak, mert mindketten beleszerettek anyánkba. Azután is, hogy anyám atyámhoz ment nőül, nemes barátságot érzett iránta a derék katona. Anyám kérésére megígérte, magával visz Bécsbe, és biztosítja menekülésemet. Azzal az ürüggyel, hogy bujdosó lázadókat keres, a tábornok eljött a házunkba. Jelenléte megóvott minket a további zaklatástól. Mivel nem egyedül, hanem katonai kísérettel érkezett, nővérem szobájában kellett rejtőzködnöm. Az utolsó éjszakán húgom szeméből záporként szakadtak a könnyek. Anyám még jobban bánkódott. Őszülni kezdő haja adott róla bizonyságot. Atyám is levert volt, de szokása szerint méltóságteljesen viselte el a csapásokat.
A ránk virradt sötét decemberi reggelen a tábornok különböző parancsokkal szétküldte tisztjeit, és kíséretemben Bécsbe indult. Szolgának voltam öltözve, hajam koromfeketére festve.
Sűrű ködben vettem búcsút a magyar földtől. Úgy fájt, mintha újból kitéptem volna magam anyám karjaiból. Akadály nélkül átjutottunk a határon.
Bécsben a tábornok oltalma alatt a francia követségen átvettem az útlevelet, és a vasúti állomásra mentem. A derék úr ott maradt mindaddig, míg a vonat elindult. Ígérete szerint rögtön Magyarországba utazott, hogy szerencsés megmenekülésemről értesítse anyámat. Boldog volt, hogy megtehette neki e szívességet.”
Cézár, mert így hívták a proskribált ifjút, eljutott Franciaországba. Testvére, László honvéd őrnagyként Gruber Fülöp századossal Haynau legelső magyarországi áldozata lett; báró Mednyánszky László, mert ez volt a teljes neve, Lipótvár elesténél esett osztrák fogságba, és a legutolsó pillanatokig ellenezte a Vág menti vár feladását. 1849. június 5-én hajnalban akasztották fel. A vértanúság hírére kondoleáló levelet küldött a magyar fővezér, Görgey, aki két évig szobatársa volt Mednyánszky Lászlónak a bécsi királyi testőrségben. Azt ígérte a megtört lelkű anyának, hogy háromszorosan fizetteti meg barátja vértanúhalálát. Az egykori huszár százados, Pott katonatársa, Mednyánszky József (1789–1868) férje Eleonórának; fiúgyermekeik: László (1818–1849), Eduárd (1823–1895) és Cézár (1824–1857). Pott osztrák ezredesként a Cézár szökése utáni évben, 1850-ben Trencsénben meghalt.
Mednyánszky Cézár története is „kész regény” (Sárközi György meg is írta Mint oldott kéve címmel): papi pályára került, a szabadságharcban Görgey főpapja lett, s ahogy a régi emlékiratok mondják, „a kápolnai, tápióbicskei, isaszegi és szőnyi csatákban, Budavár ostrománál és más ütközetekben magasra emelt kereszttel haladt a rohamoszlopok élén az ellenség golyói záporában”. Tragikus élet az övé: sikeres menekülése után kilépett a rendből, szerelemre lobbant egy polgárleány iránt, ám Eleonóra, a sokat szenvedett, görög tragédiába illő sorsú anya az alábbi végső választ küldte a hozzájárulását kérő menyasszony anyjának: „Asszonyom! Teljes szívemből szeretem fiamat, de vallási hitünk parancsolta kötelességem magasabb rendű a természetes anyai szeretetnél. Hogyan egyezhetném bele, hogy fiam elhagyja az anyaszentegyházat és egy eretnek egyházhoz csatlakozzék? Hogyan egyezhetnék bele, hogy szent fogadását a nyilvánosság előtt is megtörje? Hittagadás és szentségtörés volna ez, amit nem szentesíthetek. Épp mert fiamat nagyon szeretem, nem járulhatok hozzá egyikhez sem. Sokkal jobban féltem Isten haragjától és az örök pokoltól, mint az ideig-óráig tartó földi szenvedéstől. Sajnálom, a kért hozzájárulás erőmön felül áll…”
Cézár 1854-ben aranyásónak áll Ausztráliában, hogy független, polgári életet teremtsen magának és szerelmének, de mielőtt visszahajózna Európába, banditatámadás során ellövik bal karját, melyet amputálni kell – viszont szerelme az idegenben töltött másfél év alatt elhidegül tőle. 1857. április 20-án, alig harminchárom évesen Hyeresben, a Földközi-tenger partján megmérgezi magát.
Eleonóráék beckói, Vág menti háza szinte üres lesz Cézár végleges távoztával. A középső fiú, Eduárd gyermekeinek, a felakasztott mártír nevét továbbörökítő Lászlónak és kishúgának gyermekzsivaja veri fel olykor a csöndet. Mednyánszky László később, immár különc és főleg nagy festőként sűrűn tölti majd a nyarat az ősz Eleonóránál, nagyanyjánál, s ő lesz Beckó ura is – de amikor e nehéz sorsú, gyémántakaratú, kemény asszony meghal, 1889-ben, egyszerre minden más lesz. Justh Zsigmond ezt írja róla: „Reggel szegény Mednyánszky László jő hozzám, kinek nagyanyja pár nap előtt meghalt. Igen megviselte e reá nézve valóban nagy csapás. Azt mondja, most már családja szétesett, hogy az öregasszony halott… Azt érzettem a szavaiból, hogy most már egészen egyedül érzi magát a világon! … Pedig milyen magány ez! Egy egész világot elárasztó érzéssel van tele a szíve.” Ez az érzés az Eleonóra szívét is gyakorta elárasztó érzés: a végtelen, sötét magány és az életerő pislákoló diadala a lélek két pólusán.