Éljen a riport!

Ahogyan gyorsul az idő, és vele a világ forgása, úgy szűkül körülöttünk a haza. Belül is, kívül is a Kárpát-medencén: Bécsben úgy köszön rám a Sörklinika pincére, mint a háromszéki Alsócsernáton falumúzeum-igazgatója, akihez harminc éve visszajárok. Falu az egész világ, és szomszéd benne minden ember – mondhatnánk a színházi ember után –, mire megöregszünk, mindenki ismerősünk lesz Iwiw nélkül is. Én így tapasztalom legalábbis, most épp azáltal, hogy Varga Attila új riportkönyvét forgatom. Lapunk főmunkatársa két éve ellátogatott egy Balaton-felvidéki kecskefarmra, ahol a gazdasszony elmesélte, hogyan lett belőle, a vándorcirkuszos apa leányából előbb fővárosi kórház szülésznője, azután óvodai dadus, majd falusi könyvtáros és képesített tanítónő, míg végül – három gyermeket felnevelt anyaként – megvettek egy jókora tanyát szintén pedagógus férjével, és állattenyésztésbe fogtak. Néhány év alatt profi szintre jutottak a különféle kecskesajtok, mangalicasonkák, -kolbászok és más csemegék készítésében, és ma már neves konyhaséfek, külföldi ínyencek járnak hozzájuk vásárolni. Álljunk csak meg! – eszmélek rá olvasás közben –, hiszen ez az a paradicsomi kecskefarm, amelyet tavaly volt szerencsém megismerni, és azóta mi is odajárunk vásárolni. Csodálkozva és örömmel hallom a bátor, nehéz és talán végre sikeres vállalkozás történetét az ismerős asszonytól Varga kolléga tolmácsolásában.
A riportalanyok közül személyes ismerősként olvasom „Gazember”, azaz Waszlavik László polihisztor-rocksámán monológját: „Azt hallom, hogy az EU meg akarja határozni a minimálisan építhető háznagyságot. Ez őrültség – mondja, szinte hallom a recsegő r hangokat –, hiszen ha 50–80 négyzetméteres lakótér szükséges egy négytagú családnak, akkor egy főre 15–17 négyzetméter jut. Nekem az egész házam ekkora, és elég.” Tényleg elég: kiderül, hogy még a műhelye is elfér benne, van esztergapadja, hegesztőgépe, mérnök lévén maga készíti a napkollektorait, és a vezetékei kisebb átmérőjűek a szokásosnál, hogy ne fogyasszon sok vizet. Nem is fogyaszt.
Vannak olyan megszólalók a kötetben, akiket egy ország ismer, csak már rég nem hallott hírt felőlük – ilyen például Magyari Béla, a magyar „B” űrhajós vagy Stadler József, a „Lánchíd-üzletember”, akinek egyszer fel, egyszer le –, de most bárki megtudhatja a riportból, hogyan megy soruk. A mikrofonvégre kapott alkotók hazai elitköréből az Oscar-díjas Rófusz Ferenc és a homokanimáció világhírű művésze, Cakó Ferenc beszél a sikerhez vezető rögös kelet-európai útról és a célba jutás élményéről; újra találkozhatunk a csodagyerek Szász Marcival, akinek a feje felett lepergett másfél évtized tévébeli bemutatkozása óta, de az IQ-ja semmit nem változott. A vajdasági mesemondó kisfiú, Utasi Árpi egyelőre az álmairól és vágyairól mesél, ám hogy milyen pályára, milyen élethez segíti őt szerencsecsillaga, csak egy későbbi riportból tudhatjuk meg.
Nemrég még úgy mondták, hogy a riport az újságírás királynője. Mára eléggé köztársaságivá lett a helyzet, alig olvasható igazi jó riport az újságokban, hetilapokban. Macerás, idő- és munkaigényes, kényes a műfaj, nem könnyű életszerűen megírni sem, és különben is, minek, amikor ott a tévé meg az internet. Lehet úgy is beszélgetni. Varga Attila azonban kitartóan, rendszeresen és évek óta készít riportokat napilapunk és a szombati Magazin számára, és ezúttal már hatodik szerzői kötetébe gyűjtötte egybe friss munkáit. Összesen negyvenegy írott portré és valóságrajz olvasható a – fényképekkel illusztrált – könyvben, amelyek közül a legutóbbival – a tetovált Ali bácsi sztorijával Érpatakról – alig egy hónapja találkozhattunk a Magyar Nemzetben. Érdemes újra elolvasni.
(Varga Attila: Emberfia – Látlelet az ezredforduló Magyarországáról. A szerző kiadása, 2011. Ára: 2800 forint.)