Széchenyi István kultusza a maga természetességével bontakozott ki és vonult át majd minden történelmi korszakon, hiszen a Kossuth által a „legnagyobb magyarnak” nevezett államférfi nemcsak a modern Magyarország megteremtésében szerzett elévülhetetlen érdemeket, de egyúttal Kemény Zsigmond kifejezésének megfelelően a „legtalányosabb magyar” is volt, akinek megfejtése 1825 óta tart. Széchenyi „hivatalos” tisztelete százéves időszakot ölel fel, hiszen 1860-as halála és 1960-as újraértelmezése között csaknem állandó volt közéleti méltatása. Ám valójában ennél sokkal hosszabb folyamatról van szó, hiszen híres 1830-as felajánlása óta folyton hivatkozunk rá, és igyekszünk megfelelni arra a némileg történelmietlen kérdésre: hogy „mit tenne ma Széchenyi”.
Széchenyit Hitel, Világ és Stádium című munkái és politikai tevékenysége miatt már az 1830-as években szimpátiatüntetésekkel és fáklyászenével ünnepelték. Ebben az évtizedben egymást érték a díszpolgárrá avatások, a felvonulások és diadalmenetek, a csúcspontot pedig az 1840-es nagycenki névnapi köszöntés jelentette, illetve Kossuth híres kijelentésének elhangzása – foglalja össze a korai időszak eseményeit Anka László történész-politológus. Kossuth fellépése és az 1841-es Kossuth–Széchenyi-vita nyomán azonban a rokonszenv elpártolt Széchenyitől. A politikai események gyorsabban pörögtek, amint ő akarta volna, és a liberális ellenzék vezérének radikálisabb törekvései elvették Széchenyi megfontoltabb eszméi elől a levegőt. „Kortársai nehezen értek fel hozzá”, és így általában azok is – Eötvös József, Deák Ferenc, Batthyány Lajos – Kossuthnak adtak igazat, akik különben a lassabb társadalmi átalakulások mellett törtek lándzsát – von mérleget Tőkéczki László tanszékvezető egyetemi tanár (ELTE Bölcsészettudományi Kar).
Miután Széchenyi a reformkor végére elszigetelődött, kormányhivatalt vállalt, majd a Bécs melletti Döbling idegszanatóriumába vonult vissza, a forradalom és szabadságharc megkérdőjelezhetetlen politikai vezetője pedig Kossuth lett, a személye körül kialakult tisztelet korábbi dagálya jelentősen mérséklődött. Széchenyi döblingi éveinek ellenzéki tevékenysége miatt ráadásul a bécsi udvar sem támogatta, hogy hivatalos kultusza legyen, így az önkényuralom éveiben leginkább a „haza bölcsét” megformáló Deák személye került előtérbe.
Ha a széles körű tisztelet nem is volt aktuális, elveinek alapos megfontolása mégis szerepet kapott a szabadságharc leverése után. Annál is inkább – véli a két történész –, mivel a nemzeti tragédia után természetes módon kínálkozott az, hogy a forradalomtól és annak vélhetően gyászos következményeitől már 1841-es, Kelet népe című könyvében óvó Széchenyihez nyúljanak vissza. A regényeiről ismert erdélyi Kemény Zsigmond 1850-ben írott Széchenyi István és Forradalom után című műveiben alaposan foglalkozott a gróf alakjával, amivel megteremtette a későbbi Széchenyi-kultusz alapjait. Hősét Kossuthtal szemben pártok felett álló, kiegyenlítő államférfinak írta le, akinek reformpolitikáját a történelem később igazolta. A gróf 1860-as elhunyta újabb réteggel toldotta meg a kultuszt, hiszen életének dramatizálásához és munkássága kultikussá tételéhez hozzájárult tragikus és sokáig vitatott halála. Ekkor újra kibontakozott a harminc évvel korábban jellemző ünneplése, hiszen ismét a nemzeti összefogás jelképe lett. Széchenyi nagycenki temetésén tízezren, pesti gyászmiséjén nyolcvanezren jelentek meg 1860 áprilisában. Kossuth ekkoriban úgy érezte, hogy e megemlékezések „a Széchenyi-kultusz rőzsekötegei”, amelyek ellene „rakattak a gyűlölet máglyájává”. Arany János viszont Széchenyi halálára írott versében a rá való emlékezést a nemzetet megújító erőnek nevezte.
A dualizmus idején a függetlenségi érzelmű magyar középréteg és a nép többnyire Kossuthot tisztelte, az országot kormányzó konzervatív-liberális elit azonban Széchenyire esküdött. Mégpedig szó szerint, derül ki az Anka László és Gergely András szerkesztésében a tavalyi Széchenyi-emlékév során megjelentetett, Széchenyi-serlegbeszédeket közlő kötetből. Széchenyi 1833-as végrendeletében úgy írt, hogy a Nemzeti Kaszinó aranyserlegét évente az ő emlékezetére ürítsék, s ez 1864 és 1944 között így is történt. Az aranykupa ürítésekor mondott beszédek a Széchenyire való emlékezés állandó rítusává váltak. Az első emlékbeszédben Wenckheim Béla Széchenyit egyszerre reformer és mérséklő államférfinak nevezte, Jókai Mór pedig 1881-ben kijelentette, hogy „ahová néztek, mindenütt Széchenyi szellemével találkoztok”. Ahogyan szaporodtak a kiegyezéses rendszer válságjelenségei, úgy került előtérbe a beszédekben a Széchenyi szelleméhez való visszatérés toposza. Ezt már a kultusz első letéteményese, Török János is felvetette az 1850-es években, fél évszázaddal később azonban megszaporodtak az erre való utalások. A teljes visszatérés meghirdetésének ideje majd az első világháború és a két forradalom után következett el, amikor Szekfű Gyula az 1920-ban kiadott Három nemzedékben úgy ábrázolta Széchenyit, mint aki a nemzet örök géniuszát testesítette meg. Alakjából eltávolította a szabadelvű jegyeket, hogy mint romantikus, „konzervatív reformert” ábrázolhassa – mondja Tőkéczki.
Szekfű Széchenyi-képe meglehetősen konstruált volt, a Bethlen-korszakban megszokott emlegetése pedig a harmincas évek szociális problémáinak hatására ismét kezdett kiszorulni, ráadásul idézetei egyre inkább frázisgyűjteménnyé és üres szóvirággá váltak. 1935-ös Széchenyi-forrás-válogatásában Szekfű is arra panaszkodott, hogy hőse mítosza ellaposodott. 1945-től kezdve aztán Kossuth tisztelete került előtérbe, mivel plebejus politizálása és demokratizmusa közelebb állt a kormányzó pártok szellemiségéhez. Az 1948-as 1848-centenárium megünneplése közben Széchenyit meg sem említették, Petőfit, Táncsicsot és Kossuthot viszont a baloldali pártok képére formálva jelenítették meg. A kora Kádár-rendszerben a rezsim legitimációja érdekében viszont átértékelték a Habsburg Birodalom és Széchenyi történelmi szerepét. A Széchenyi halálának századik évfordulóján, 1960-ban megjelenő akadémiai állásfoglalás a korábbiaknál árnyaltabban ítélte meg az államférfit. Az áthallásos magyarázat szerint ugyanis kompromisszumot kötött a birodalmi realitásokkal, és nem rohant forró fejjel a forradalomba. A pártállam csúsztató történelmi beállítása azonban lehetővé tette, hogy a legutoljára a Klebelsberg-féle kultúrpolitika idején divatos Széchenyi-kutatás újrainduljon. Beszédes tény, hogy Széchenyi naplóinak 1978-as kiadása országos könyvsiker lett.
A Széchenyi-kultusz történetével foglalkozik csütörtökön az Ősök tere. Az adás időpontja a Hír Tv-ben: csütörtök 22.30, szombat 15.30 és szerda 16.05.
origo.hu
Menczer Tamás újabb figyelmeztetése Magyarnak: Ne hazudj, Peti! - videó
