Gazdagok? Szegények

Fehéren feketén

Az év legrangosabb hazai sporteseménye. Így reklámozzák a szervezők a csütörtökön kezdődő szegedi kajak-kenu világbajnokságot. Az egyéves készülődés alatt akadt olyan elhibázott nyilatkozat, amelyben a jelzős szerkezetből kimaradt a „hazai”, amiért aztán a sportág vezetői kaptak hideget, meleget. Ám az a kifogás a mai napig tartja magát, baj van azon nemzet sportéletével, amelynek a kajak-kenu vb a legjelentősebb eseménye. Nem vitás, ha a magyar labdarúgó-válogatott úgy várná a svédek elleni szeptember 2-i Európa-bajnoki selejtezőt, hogy győzelme esetén garantált részvevője a 2012-es kontinensviadalnak – pláne, ha a mérkőzés rangját megillető impozáns stadionban, hatvanezer néző előtt lépne pályára –, ha a Formula–1-es Magyar Nagydíjon magyar pilóta is körözött volna a dobogós helyekért, ha a győri hölgyek vagy a veszprémi férfiak kézilabda Bajnokok Ligája-döntőt játszhattak volna (ráadásként persze hazai közönség előtt), akkor a kajak-kenus címke magyarázatra szorulna.
Ha… a szegedi vb azonban maga a valóság. Vitán felül az elmúlt másfél évtized legeredményesebb magyar sportágában, amely akkor volt képes fejlődni, amikor a legtöbb sportágunk ijesztően visszaesett a nemzetközi összevetésben.
Sokat hangoztatott tézis, hogy a magyar olimpiai sportágak – köztük a kajak-kenu – a labdarúgásból kivont pénzeknek köszönhetik sikereiket. Már csak ezért is érdemes elolvasni Hesz Mihály vallomását: mégis, mikor, hol és legfőképpen milyen mértékben kezdődött el ez a kivonás? Aki kicsit is járatos a magyar futball világában, jól tudja, a fociból elsősorban nem az anyagi, hanem a szellemi tőkét vonták ki. A rendszerváltozás előtti magyar sport évtizedeire visszagondolva nem csupán labdarúgásban, a többi sportágban se nagyon rendeztünk világversenyeket – merthogy nem volt meg hozzá a kellő infrastruktúra. Egerszeginek, Darnyinak, Hargitaynak, a Faragó-féle pólós aranycsapatnak, Wichmann-nak, Csipesnek sem adatott meg, hogy hazai közönség előtt küzdjön vb- vagy legalább Eb-aranyért. Egy-egy jól sikerült hazai viadalt, mint például az 1955-ös férfi kosárlabda és az 1966-os atlétikai Európa-bajnokságot, az 1969-es öttusa-világbajnokságot, az 1983-as (C csoportos!) jégkorong-vb-t generációk emlegették még évtizedek múltán is.
A magyar kajak-kenusok az 1968-as olimpián taroltak először – Hesz és Tatai aranyán kívül valamennyi egységünk érmet szerzett! –, ám az első hazai világbajnokságra harminc évet, 1998-ig kellett várni. Ma ott tartunk, hogy a szegedi elismerten a földkerekség legjobb kajak-kenus pályája. Az idei rendezést igazi sportdiplomáciai sikerként úgy nyertük el, hogy a versenyzők (nem csak a magyarok) fellázadtak az eredeti helyszín, a franciaországi Vichy hiányosságai ellen, s beugróként Szegeden kívül más város igazából szóba sem került.
Máig sikeres sportágainkat, így a kajak-kenut az a lánc tartja egyben, amely Fábián Lászlótól Hesz Mihályon, majd Gyulay Zsolton át egészen Kammerer Zoltánig, sőt a vb legifjabb magyar indulójáig, Tótka Sándorig összefűzi a bajnokokat.
Senkit sem kívánok becsapni, a kajak-kenu nem pótolhatja a futballt. Egyhétnyi figyelem, elismerés azonban kijár a vb-nek, a magyar klasszisoknak.
Mások attól nem lennének gazdagabbak, ha velük szegényebbek lennénk.