Hátrálás helyett építkezés és piachódítás

Rendelkezésünkre áll egy nemzeti hagyományainkon alapuló intézmény, amelynek segítségével százezer új munkahely teremthető vidéken – ebben látja a Hangya Szövetkezeti Együttműködés küldetését a szervezet elnöke. Szeremley Béla szerint az agrártermelőknek meg kell tapasztalniuk és érteniük, hogy az összefogás az egyetlen hatásos fegyver a multik ellen.

Huszonnegyedik órában vagyunk, de egy határozott fordulattal még megakadályozhatjuk, hogy a valaha virágzó honi agrárium csupán Európa egyik alapanyag-beszállítójává váljon – így értékeli a mai helyzetet számos szakember. Egyetértenek ezzel?
– Mi is ezt a fordulatot sürgetjük, és egyre értetlenebbül figyeljük e téren az új kormány késlekedését. Számos fontos és hasznos lépés zajlott le a kistermelők érdekében, jó irányba indult el az agrárpolitika. Ugyanakkor a termékpályák egészét érintő érdekeltségi rendszerhez kell hozzányúlni. E lényegi változás nélkül nincs helyben tartott értéktöbblet, de még az országban sem marad a magyar munka által előállított új érték, sőt magyar termékek sem születhetnek. Olyan szövetkezeti modellváltás szükséges, ami kiterjed az élelmiszeriparra, a kereskedelemre és a hitelezésre. Csak egy intézményében átgondolt, sokágú nemzeti összefogás képes megtörni azoknak a többségében multinacionális tőkeérdekeltségű lobbiknak az erejét, akiket főképp 2002 és 2010 között hozott helyzetbe az akkori agrárkormányzat. A magyar gazdák, de a falvak és tanyák megmaradásának is egyetlen esélye a Hangya-típusú vidékmentő szövetkezeti rendszer fejlesztése. Az elmúlt tíz évben óriási összeget, négyezermilliárd forintot fordított az állam agrár- és vidékfejlesztésre, amiből szinte semmi nem jutott azokra a célokra, amelyek érdemben tudnák enyhíteni a munkanélküliséget, a falvakban élők rossz szociális helyzetét.
– Pedig a kistermelők menedékét, a szövetkezés ügyét az elmúlt húsz évben minden párt a zászlajára tűzte…
– Sokan csak a saját céljaikra használták és használják ma is ezt a fontos intézményt. Jómagam az első Orbán-kabinet idején főtanácsadóként segítettem a szaktárcánál az új agrárszövetkezetek térnyerésével kapcsolatos munkát. Eredményeinket hamar szétverték az utódok. Csak egy példa: a termelő-, értékesítőszervezeteknél mi még azt írtuk elő, hogy a tagok 70 százalékának kistermelőkből, természetes személyekből kell állnia. Ezt a szocialisták hamar 3 százalékra módosították, tehát a többi 97 százalék birtoklásában szabad kezet engedtek a kft.-knek, részvénytársaságoknak.
– De miért baj ez? Az akkori indoklás szerint az ilyen cégek teszik versenyképesebbé a magyar agráriumot.
– Ez súlyos és alapvető tévedés. Dániában például mindegyik termelő számára kötelező a szövetkezeti tagság. Szövetkezetek kezében van a sertéstenyésztés is, és míg 1990-ben tízmillió hízót tartottak az észak-európai országban, ma 23 milliónál tart a létszám. Húsz évvel ezelőtt 15 – ugyancsak szövetkezeti kézben lévő – sertésvágóhíd működött Dániában, ma mindössze kettőn dolgozzák fel az összes jószágot. A dán gazdák sikerrel alkalmazkodtak a világpiac kihívásaihoz. De a szövetkezetek védernyője alatt, és ennek köszönhetően sikerült megtartani a munkájukat. A tőkealapú agrártársaságok lényege viszont éppen az, hogy egyetlen ember birtokolhat másokkal szemben jelentős vagyonokat. Az elmúlt húsz évben sikerült a profitérdekelt cégek kezébe juttatni a magyar mezőgazdaságot, és ezen a trenden már az első Orbán-kabinet sem tudott érdemben változtatni. Mindezzel szemben áll a demokratikus, testületi döntések alapján működő szövetkezet, ahol nem a tőke a legfontosabb, hanem a beszállító tulajdonosok személyes érdekeltsége. Ide multi be nem tudja tenni a lábát, a szövetkezeti vagyon hazai kézben marad, és sokak megélhetését szolgálja, nem csak néhány pénzember hasznát gyarapítja.
– Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba! Tegyük végre rendbe a szövetkezet szó eltorzított tartalmát! – a szövetkezetek nemzetközi ünnepén többek között erre szólította fel a hazai agrárpolitikát. Ugyanitt e rendbetétel eszközének a Hangya országos hálózatának újraépítését jelölte meg. Miért e kizárólagosság? Más megoldások nem alkalmasak az áhított modellváltásra?
– A Hangya egy olyan szövetkezeti hagyomány, amely sokágú partnerséget, kész és működő rendszert kínál a hazai termelők együttműködésére, a vidék összefogására. Lehet külön-külön is próbálkozni, csak hát a kisegér az elefánt ellen egymaga nem érhet el sikereket. Márpedig a multik és a magyar termelők piaci ereje ekképpen aránylik egymáshoz, amin csak egységes szövetkezeti intézményrendszerrel lehet változtatni. Ezt valósította meg sikeresen a két háború között a Hangya, amely az akkori Közép-Európa legnagyobb cége volt, nagyobb, mint a Skoda Művek. Erejét a termelőktől, a nyüzsgő „hangyabolyoktól” kapta. Az országos szervezet az értékesítés mellett agrárhiteleket nyújtott, és raktárai is voltak, házon belül megoldotta a piacvédelem problémáit. A mai magyar agrártermelés egyik fő baja az, hogy a többség külön utakon jár, nincs tekintettel a környezetére, és csak az egyéni gyarapodás lehetőségeit keresi. Ha nem kezdődik el hazánkban egy olyan közösség építése, amely üzleti alapon átszövi a vidéki településeket, akkor még nagyobb lesz a baj.
– Viszontlátható e jövőkép a vidékfejlesztési stratégia tervezetében?
– Ígéretet kaptunk arra, hogy a jelenleg is már kétszáz szövetkezetből álló Hangya-modellt nemzeti intézményként kezeli a kormányzat. Felmerültek olyan aggályok, hogy ez az uniós versenyjogba ütközik. Nem így van, sőt: 20 százaléknyi nemzeti forrás megléte esetén 80 százaléknyi brüsszeli forrás igényelhető az összefogás építésére, így politikai szándék esetén percek alatt erős rendszert lehet kiépíteni. Az egységes elveken szerveződő szövetkezetek – amelyeknek a magyar agrártermelés legalább egyötödét kellene adniuk – azonos módon szolgálnák a magyar adófizetők érdekét és a hazai piachódító elképzeléseket.