Hogyan jutottunk idáig?

Búza, kukorica, árpa, napraforgó, repce termesztése és az uniós földalapú támogatások lehívása válik lassan a mezőgazdaság fő tevékenységévé. E folyamat katasztrofális következményeiből néhányat felsorolok.
Ez tipikusan a gyarmatokra jellemző termelési szerkezet. Egy falu határát a jelenlegi technológia szintjén akár néhány ember képes megművelni, ami a vidék teljes lepusztulásához vezethet. Az itt felhasznált, drága gépeket mind importálják, ezek megtérülése nem valószínű. Beszerzésük csak állami hozzájárulással lehetséges, vagyis mi a külföldi gépgyárakat támogatjuk. Ráadásul e növények betakarításánál sok olajat és gázt használnak fel. Könnyen belátható, amit sokan mondogatnak is, hogy Magyarország egyik kitörési pontja az állattenyésztés, a kertészet, a vetőmagtermesztés, a biotermelés és az ehhez kapcsolódó beszállító- és feldolgozóipar fejlesztése lehetne, ami megoldaná a sok százezer képzetlen munkanélküli foglalkoztatását is. Mégsem történik semmi, sőt a hanyatlás felgyorsulva folytatódik, már-már a háborús pusztítás mértékét is felülmúlva. Ennek oka a rendszerváltozás óta kialakult politikai szisztémában keresendő. Nagy baj, ha a hatalomgyakorlás nem veszi figyelembe az ország érdekeit, a döntések a legerősebb érdekérvényesítésre képes csoportok javára történnek. Ez pedig a nagyüzemi lobbi és az unió elvárása.
Magam fólia alatti zöldségtermesztéssel foglalkoztam, most az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat teszem közzé. E termesztési módszerről csak annyit, hogy két hektár növényházban több termelési értéket lehet előállítani, mint 100 hektár szántón, több embert lehet foglalkoztatni, mint 3000 hektár szántón, és a termelés ingadozása is sokkal kisebb. Ehhez földrészünkön a magyar Alföld rendelkezik a legjobb adottságokkal, az itt termelt zöldséggel akár fél Európát is elláthatnánk. A fóliázás a 70-es évektől kezdett nálunk elterjedni. Rohamosan fejlődött a technológia is, megjelent a nagy légterű növényház, a tápoldatozás, a tartós fólia, a talaj nélküli termesztés, a biológiai növényvédelem és egy sor nagy hozamú fajta. Mindez biztosítéknak tűnt arra, hogy ez az ágazat még ellenszélben is fejlődik. De hogy ez az ellenszél orkánná válik, arra sokan nem számítottak. A zöldség és a gyümölcs kereskedelme speciális, az a jó, ha a megtermelt áru 24 órán belül a pultra kerül. Ez nálunk az éjszaka üzemelő nagybani piacok segítségével lehetséges. Az érintetteket nagy reménységgel töltötte el, hogy a 90-es évek elején létesült egy ilyen Budapesten jó adottságokkal. Csak hát amíg Hollandiában e piacokat a termelők szervezetei működtetik, nálunk jellemzően még Hunvald György is az igazgatóságban csücsült. A piacot üzemeltetők előtt egyetlen cél lebegett: minél több pénzt kicsikarni a termelőktől. Erre ördögi megoldást választottak: a termelői piacot folyamatosan szűkítették úgy, hogy területét mindenféle más célra bérbe adták. Lassan a piac termelőnek is, kereskedőnek is pokollá változott. A volt KGST-országokból itt bevásárló kereskedők gyorsan elmenekültek. A termelő, ha be akart jutni az éjfélkor nyitó piacra, már reggel nyolc órakor a kapu elé állt, hogy biztos legyen a helye. És ekkor jött a trükk: ha valaki lefizetett 250 000 forintot, akkor a hátsó kiskapun két órával a nyitás előtt várakozás nélkül bemehet. A martalócok óriásit kaszáltak. A piacozók majdnem fele leperkálta ezt az összeget. Ha a rendszerváltozás utáni Magyarországon ezt következmények nélkül meg lehetett tenni, senki ne csodálkozzon, hogy ma itt tartunk.
A szomorú az, hogy mi, termelők ezt tűrtük, mint a birkák, sőt a bejutottak kárörvendve beszéltek a kapu előtt várakozókról. De nem tiltakoztak a kereskedők sem, pedig nekik akkor már kamarájuk is volt.
2000 táján a piacra menet káprázott a szemem az út mentén egymásba érő óriásplakátok sorától. A nagybani piac mellett nyíló szupermarketben az akkor l80 forintért forgalmazott paradicsom csak 99 forintba került. Akkor már tudtam, hogy az éppen elkészült fóliatelepemen – amelyben benne volt egy fél élet keserves munkája – a következő évben üresek lesznek a sátrak. Nemcsak az exportnövekedés maradt el, de a kertészet még itthon is piacot vesztett az egész agráriummal együtt. Most olvasom, hogy ezután a kertészet fejlesztésére is lehet pályázni. A források pályázatok útján történő elosztása az eddigi gyakorlat szerint maga az intézményesített korrupció, eszement pénzpocsékolás, a csókosok kézből etetése. Az Európai Uniónak biztosíték arra, hogy az árutermelés semmilyen ágában ne jelentkezzen konkurencia, a görög út kikövezése. Környezetemből néhány példa: a közelmúltban három nagyüzem is nyert pályázaton 100-100 millió forintot tejtermelő tehenészet korszerűsítésére, ma már egyikben sincs fejőstehén. Az agonizáló falu, ahol lakom, a főteret díszburkolattal látja el. Ez utóbbi olyan, mintha a halálán lévő öreg hölgyön még plasztikai műtétet végeznének. Jórészt a pályázatok által támasztott igénynek köszönhető, hogy egyetlen területen hazánk a világelsők közé került: a fiktívszámla-gyártásban. A „lepapírozás” jól sikerül, az elnyert pénz fele is megmaradhat. Termelőkapacitás és munkahely ebből kevés lesz, luxusterepjáró annál több.
Ha a mezőgazdaság helyzetében gyors változás nem történik, rámehet az ország, de vigyázat, vele együtt a vezető politikai és gazdasági réteg aranyrögös homokozója is. A kedvező gazdasági környezet kialakítása a termelés növelésének leghatékonyabb módja; és mindenekelőtt az, hogy a politikában szűk csoportok mohó és alantas érdekeinek kiszolgálása helyett érvényesüljön az emberi tisztesség és a józan paraszti ész minimuma.

A szerző volt zöldségkertész

A magyar vidékfejlesztésről folyó vitában megjelent írások: Ángyán József: Új nemzeti vidékstratégia (vitaindító, június 10.); Wagenhoffer Zsombor: Szerezzük vissza belső piacainkat! (június 20.); Németh István: Életképes kistérségek, patrióta szemlélet (június 20.); Dr. Molnár Rezső: A mezőgazdaság jövőképe (június 25.); Dr. Keve Tibor: Gazdakörök szervezése és a magyar vidék (június 30.); Csudai Endre: A monopolizált piac nem piac (július 8.); Paál Sándor: Előtérben a hagyományos fajták termesztése (július 18.); Bogár László: A mostani válaszúton dől el minden (július 20.); Nagy Ferenc József: Rákosi és Kádár szelleme még itt lebeg (július 20.); Dr. Roszík Péter: A gazdatársadalom újra bizakodik (július 23.); Tömöri Balázs: A mérgező szupergyomokkal folytatott harc ára (július 23.).