Húsz év Janus-arcú szomszédságpolitikája

Érdekes kettősség jellemzi az elmúlt két évtized magyar külpolitikáját, különös tekintettel a Kárpát-medencei szomszédságpolitikára. Amikor az egypetéjű politikai ikrek, a szocialista–liberális koalíció voltak hatalmon, gyakran az az érzése támadt az embernek, hogy számukra még a trianoni, csonkolt Magyarország is sok. Valahogy nagy. Nemhogy Erdéllyel, a Felvidékkel és sorolhatnánk tovább az elcsatolt országrészeket, valamint az ott élő magyarsággal nem tudtak-tudnak mit kezdeni, hanem még az alföldi magyar ember is idegen a számukra. Igazából valami Budapest nevű városállamot képviselnének a legszívesebben külföldön, ami még tovább is szűkíthető inkább Pestre (szavazóbázisuk magva), mert Buda (Gellérthegytől a Rózsadombig) csak a villáik számára kell, ahonnan átjárnak Pestre bel- és külpolitizálni. Érdekesen egészítette ki a szimbiózisban élő, csereszabatos szoclib erők világképét ingatlanjaik külföldi elhelyezkedése. Mert tengerparti nyaralóikat nem Constanta vagy Burgasz közelében vették, hanem az amúgy politikailag utált és megvetett, keresztény–katolikus Horvátország isztriai vagy dalmáciai részén.
Ennek a meghunyászkodó, nemzeti érdekeinket önként föladó zsugorelméletnek a lényegét a KISZ-, majd MSZMP KB-apparatcsik Kovács László (kétszeres külügyminiszter és EU-biztos), aki egy valamit magára adó országban még követségi portás sem lehetett volna, ki is mondta: „Merjünk kicsik lenni!” Sőt, még kisebbek! Későbbi utódja, Göncz Kinga pedig konkrétan is sokat tett ezért. Első miniszteri intézkedéseivel 2006 őszén bezáratta az eszéki és a krakkói magyar főkonzulátust. Jól tudván, hogy a magyarok számára két nép különösen fontos jelentőséggel bír. Az egyik a horvát, akikhez 800 éves közös államiság fűz. A másik a lengyel, akikhez meg már szinte spirituális a kötődésünk. Másutt ez föl sem merülhetne. Példánknál maradva, 2006 őszén, a Horvát Köztársaság pécsi főkonzulja, Ivan Bandic budapesti nagyköveti kinevezést nyert el.
A Hornok, Kovácsok, Petők, Magyar Bálintok, Kókák, Medgyessyk, Demszkyk és Gönczök Kárpát-medencei nemzetpolitikájának szintézisét aztán az a Gyurcsány Ferenc adta meg, aki nyíltan a határon túli magyarság ellen kampányolt 2004. december 5-én. Rá két évre meg már azokat is halomra verette, legázoltatta és bebörtönöztette, 2006. október 23-án, az ’56-os forradalom ötvenéves évfordulóján, akik a trianoni határon belül éltek.
A jobb-jobbközép vagy másként fogalmazva nemzeti-konzervatív oldal Kárpát-medencei politikája, amelynek alapjait Antall József fektette le, sokkal árnyaltabb, összetettebb elemzést igényel. Ebben a külpolitikában azonnal megjelenik a határon túli magyarság és az úgynevezett egyetemes magyar érdek, amely – kimondva-kimondatlanul – párosul valamilyen igen jó szándékú, de szomszédaink által elutasított Kárpát-medencei magyar, kissé paternális, vezető, koordináló, közvetítő szerepre való törekvéssel.
A 90-es évek eleje óta tartó, szomszédaink általi elutasításnak igen egyszerű okai vannak, ugyanis Ausztria és Románia kivételével „új” szomszédaink lettek, mivel az „iák” és az „unió” szétestek, szétváltak, illetve szétrobbantak a Kárpát-medence ívén. Friss szomszédaink saját identitásuk megtalálásával vannak elfoglalva. Önálló történelmi léptékük kidolgozására koncentrálnak Ljubljanától Kijevig és Pozsonytól Belgrádig. Nem érdekli őket Közép-Európa. Ha csak egy picit nagyobb kört húzunk gondolatban, azt láthatjuk, hogy újabb keletű, saját gondjaikkal elfoglalt országok garmadája veszi körül a tágabb értelemben vett Közép-Európát a Tribaltikumtól a Balkánig.
Ebben a délen még háborús helyzetben áll össze – óriási magyar erőfeszítésre – a visegrádi csapat, amely a horni időkben (1994–98) szinte megszűnik. Csak az első Orbán-kormány tud bele iszonyatos munkával életet lehelni, 2002-ben átadván helyét azoknak, akik Haynaunak, Paskievicsnek, Vorosilovnak és Konyev marsallnak állítanának szobrot, hogy figyelmeztessék antiszemita, xenofób, cigányellenes, rasszista, két háborút vesztett, Trianonban és ’56-ban is legázolt népüket arra, hogy milyen alávaló emberek gyülekezete.
Ha egy idő-tér metszetben vizsgáljuk elutasítottságunkat, azonnal és még plasztikusabban rájöhetünk okaira, függetlenül jó szándékunktól, integráló kezdeményezőkészségünktől.
A 80-as évek második felének legfőbb magyargyűlölője az a Nicolae Ceausescu, aki szinte államvallássá teszi Romániában a magyarellenességet, kitermelve a későbbi Funarokat, Tudorokat és társaikat. Mire a Temesváron kitört román forradalom utoléri és kivégzi a Kárpátok Géniuszát és feleségét, a szerb politikát már három éve Szlobodan Milosevics és felesége jelenti. Milosevics levetkőzi az internacionalizmust, majd 90–91-től már mindenkit gyűlöl, aki nem szerb. Megtámadja a szlovénokat, horvátokat, bosnyákokat, albánokat. Utálja a magyarokat, németeket, amerikaiakat, franciákat… „Dicső” segédcsapattal is rendelkezik: Tomiszlav Nikolics és Seselj, Arkan és Kostunica, illetve a Szegeden az összes magyar nőt le „k…vázó” Vuk Draskovics a főbb tanítványok. Mire a hágai Nemzetközi Törvényszék – az ezért a tettéért életével fizető, európai formátumú, hazájában népszerűtlen Zoran Djindjics hathatós segítségével – kivonja a forgalomból Milosevicset, hazánk északi határának túloldalán fölnő egy másik „izmos”, „nagyszlovák” csapat, amit a volt bokszoló Vladimír Meciar indít be, majd élre tör az igen finoman csak nagyivónak nevezett Ján Slota. Őt előzi balról (!) Robert Fico. Magyarellenességben sokszor karöltve menetel a csapat. Plasztikus elméleti példa erre az életben tartott Benes-dekrétumok melletti közös „hazafias” kiállásuk. A háromszöget pedig ukrán „barátaink” igyekszenek négyszögesíteni, amikor addig Moszkvára vigyázó szemüket a Kárpátok aljára vetik.
E sorok szerzője nem állítja, hogy a három (négy) fiatal ország összehangolva és a munkát megosztva cselekszik hazánk és a magyarság ellen, de tény, hogy valamelyik régi-új szomszédunk örökké feszültséget okozott. Nyomást gyakorolt, intrikált, főleg a polgári kormányokra nyugaton és keleten, az EU-n belül és kívül egyaránt.
Ha térségünk felől közelítünk, akkor kétség sem fér ahhoz, hogy hazánk uniós elnökségének legnagyobb sikere Horvátország unióba segítése. Orbán Viktor miniszterelnök ezúttal külpolitikailag finiselt akkorát, mint 2002-ben, amikor egymaga majdnem x-re hozta ki a második fordulóra a magyar parlamenti választásokat. Amennyi akkor hiányzott, most annyival volt több, és ez Zágrábnak a zöld utat jelentette. A horvátoknak adott két évet kellene lerövidíteni legalább a felére, hogy a tévesen Nyugat-Balkánnak nevezett Horvátország legalább jövőre az EU teljes jogú tagja legyen. Abban is bíznunk kell, hogy a Mol–INA viszony nem terheli meg a húsz éve töretlen magyar–horvát, horvát–magyar kapcsolatrendszert. A magyar kezdeményezésű Duna-stratégia pedig módot nyújt a közép-európai térség centrumában lévő északi szomszédunknak, hogy visszaterelje a Dunát eredeti medrébe, amiről hazánk külpolitikusai és diplomatái megfeledkezni látszanak.
Végül, de nem utolsósorban, térségünk legkisebb, legkonszolidáltabb, legszimpatikusabb országa, Szlovénia miniszterelnökének otromba kijelentéséről kell szólnunk. Azt leszögezhetjük, hogy az amatőr Borut Pahor blődlijét, mely Magyarország és Orbán Viktor miniszterelnök bekerítéséről szólt, egy baloldali Milan Kucan vagy egy liberális Janez Drnovsek nem követte volna el. Elsősorban profizmusuk és mértéktartásuk miatt. De vajon Borut Pahor a saját véleményét mondta? Aligha. Csatlakozva ahhoz a marginalizálódó nyugat-európai baloldalhoz, amely az EU-n belül már lassan egy Szocialista Internacionálét hoz létre, Borut Pahor a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának hagyományait követve olyan mélységbe süllyedt, ahol már csak az unió zöld-pedofil-anarchista bohóca, Daniel Cohn-Bendit található, akiről Charles de Gaulle francia tábornok-elnök emlékirataiban izgalmas elemzést talál a kedves olvasó. A magyar diplomácia helyesen és főleg gyorsan reagált a szlovén baloldali politikus kijelentésére, amely elsősorban neki ártott, és nem a szlovén–magyar kapcsolatoknak.
Ha a romastratégiát „nem cigánykodja el” az EU, akkor számíthatunk arra, hogy ez a Magyarország és Közép-Európa jövőjét alapvetően meghatározó kérdés is kimozdul a holtpontról. S akkor elkezdődhet az a lényegesen megújult kül- és belpolitikai korszak, amelyet tíz magyar emberből legalább kilenc oly régóta várt, határon innen és túl.

A szerző irodalomtörténész