In memoriam Kristóf Ágota

Mosolygott.
Szenvedett.
Mosolyogva szenvedett.

Zokszó nélkül tűrte a „cécót”, amit a halálos kór kavart körülötte. Gyöngeségét viszont, vagy ahogyan ő nevezte: az örökös fáradtságot, szívből utálta. Miatta nem tudott arra gondolni, amit még meg szeretett volna írni; éjjel-nappal a gyógyszereivel és a gyógykezeléseivel kellett foglalkoznia.
A Kikerülhetetlent nem félte. Úgy várta, s talán úgy is fogadta 2011. július 26. sötét éjjelén, mint az élet természetes tartozékát. A szerény emberek méltóságával.
A világsikert is így viselte vagy negyed századon át. A legnagyobb elismeréseket – hogy a francia irodalomkritikusok azt írták róla, a XX. század egyik legfontosabb alkotója – elhallgatta. Kitüntetéseit – az utolsó, a március 15-én az Országházban átvett Kossuth-díj kivételével – el is felejtette. Az ünneplésére összesereglő riporterek kérdéseire pedig tőmondatokban válaszolt. Nem azért, hogy minél hamarabb túljusson a médiás megpróbáltatásokon, hanem mert Kristóf Ágotának nem volt cifra s bonyolult mondandója Kristóf Ágotáról.
Igen, igen, bólogatott, 1935-ben egy nyugat-dunántúli kis faluban, Csikvándon született, 1954-ben Szombathelyen érettségizett. Huszonegy évesen, 1956-ban, a férje szorgalmazására menekült el a szülőhazájából, karján pár hónapos gyermekével, lelkében örökre eltemetett álmaival. Aztán egy életen át fájlalta, hogy nem Kőszegen vagy Debrecenben lett állandó szállása, „csak” Neuchatelben.
A földönfutó kis család Svájcban keresett és talált új otthont magának; Ágota gyári munkásként tartotta el a családját. Magyarul írt verseit az emigráció irodalmi lapjainak, az Irodalmi Újságnak meg a Magyar Műhelynek küldte el, franciául írt hangjátékait, színdarabjait a helyi rádióknak, színtársulatoknak. Nagy regényét, A nagy füzetet azonban egy jeles francia kiadónak címezte, s az ismeretlenségből felbukkanó szerző, a háromgyermekes családanya, a fogászati asszisztens, aki éjszakánként írt elbeszélésének a nyelvezetét kisiskolás fia, lánya hétköznapi nyelvhasználata alapján formálgatta, nyomban meghódította, meg is rendítette a kiadó munkatársait. Nyelvi leleményével mindenekelőtt. Hogy abból a körülbelül ötszáz szónyi gyermekszókincsből, amit a saját szülötteitől elsajátított, vitán felüli szépirodalmi értéket alkotott. Tehette, a „valahol Közép-Európában” játszódó, 1944-es (?) történetnek a hősei is gyerekek. (A nagy füzet magyar olvasóinak egy részét még ma sem lehet lebeszélni róla, hogy a világ negyvenhét nyelvén olvasható írásban szereplő ikerpár mögött ne Kristóf Ágotát és édesöccsét, kollégánkat, Kristóf Attilát keressék.)
A nagy füzet ma Franciaországban általános iskolai kötelező olvasmány. Íróját, aki az első sikerkönyvét követő történeteivel sem okozott csalódást a híveinek, de a kritikusainak sem, Becketthez, Ionescóhoz szokták hasonlítani. Kristóf Ágota azonban senkihez nem hasonlítható. Szépíróként sem, emberként sem – megbizonyosodhatott erről az is, aki személyesen ismerte, s az is, aki könyvei révén kötött vele barátságot. Most, hogy „itt hagyott minket magunkra”, emberségének egyedülvalóságát sirathatjuk leginkább. Holnap aztán arról is beszélnünk kell, hogy ez az örök hontalanság kínját oly’ igen jól ismerő, sziporkázóan tehetséges asszony mindig is magyarnak vallotta magát.

Az élet fedezete. Kristóf Ágota önazonos, független személyiség volt, aki nem ismerte a hiúságot. Minden, amit a világról gondolt, ott van a könyveiben – emlékezik Kristóf Ágotára Szász János filmrendező, aki az idén kezdi meg A nagy füzet című kisregényből készülő filmadaptáció forgatását. A rendező felidézte: két éve ismerkedett meg az írónővel, aki már akkor is a megromlott egészségi állapotával küzdött. – Úgy éreztem, sikerül tartani benne a lelket azzal, hogy film készül az egyik művéből – fogalmazott a rendező, hozzátéve, hogy Kristóf Ágotával nagyon közel kerültek egymáshoz, mélyen megrázta a művész halálhíre. A közös munkáról elmondta, hogy a forgatókönyv előkészületeihez sokat beszélgettek az írónővel, aki mesélt a kisregény férfialakjairól, a háborús élményeiről, ugyanakkor teljesen szabad kezet is adott a filmhez. – Kristóf Ágota minden mondata mögött ott van az élet fedezete – vélekedett Szász János, aki csodálatosnak érezte, hogy végre olyan szerző művével dolgozhat, aki személyes tapasztalataival, segítheti a munkát. A filmet nemzetközi koprodukcióban forgatják, az előkészületek már elkezdődtek, a külső felvételeket Magyarországon, a belsőket Németországban fogják felvenni.
Takács M. József, aki a francia nyelven író Kristóf Ágota több művét is fordította, elmondta: nagyon megrendítette a halálhír, noha személyesen csak egyszer találkoztak az írónővel. – Nagyon kedves, segítőkész embernek ismertem meg – tette hozzá. A fordító szerint az írónő saját fájdalmait, megkeseredettségét oldotta fel az írásban, erre irányult „tömör, szikár stílusa”. – Mindig magyarnak vallotta magát, noha 1956 óta nem élt Magyarországon – jegyezte meg Takács : József. – A magánéleti problémái, a Magyarország miatti aggodalma, saját életének nehézségei préselődtek bele ebbe a stílusba. (MN)