Kaláka: versudvar mindenkinek

A Kaláka az idén messze több mint a Művészetek völgye kiemelt fellépője: saját udvarukban minden a vers körül forog, s talán ez az a hely, ahol tényleg minden generáció otthon lehet. Fellépnek persze ők maguk is: szombaton például Kányádi Sándor megzenésített verseiből adtak koncertet.

A Kaláka versudvar leginkább rusztikus hangulatú, körbeölelik a terméskő partfogó-falak. Kínálja magát a párhuzam: ölelik, jó pártfogóként óvják, akár Gryllusék a Kaláka derűt árasztó életművét, a közös verskincset, ahogy jó gazdaként dallamokkal gyarapítják, úgy örökítik tovább az utánuk következőknek.
Valaki jár a fák hegyén – csendül fel a dal, ahogy belépünk. Látom a tétovákat, talán nehezükre esik bevallani, hogy a Kalákára közel a harminchoz is meg lehet hatódni. Mások azonnal beállnak a sorba, szabadon, kórusban zengik: „Vannak vidékek”, s aztán így tovább, Kányádi-versek jönnek sorban, hangok és szavak egymásba kapaszkodva. Arra gondolok, ez a dal talán a megbékélt és szívszaggató hazaszeretet egyik legszebb himnusza.
Gryllus Dániel a dalok között elmesélte, hogyan ismerkedtek meg, mikor, hol találkoztak a költővel: egy 1981-es erdélyi turnéjukon, amikor tizenegy nap alatt huszonvalahány helyszínen adták elő dalaikat. Miközben mesél, azt latolgatom, vajon mit jelenthetett a Ceausescu-rendszer dühöngése idején egy-egy ilyen fellépés – hátborzongató.
A versek sorát megszakítva Gryllusék egyszer csak felhívják Kányádi Sándort a színpadra – meséljen ő, a saját szavaival olyan nehéz kérdésekről, mint hogy mit is jelent a sokat hangoztatott, koptatott szó: nemzet. Mi lehet egy nemzet célja? – A nemzet a magyar Isten kiválasztott népe – feleli halk szavú tömörséggel ez a bölcs, erdélyi ember, mert Isten neki adta a magyar nyelvet, hogy gazdagítsa, őrizze, amíg csak az emberiség létezik. Kiválasztott, ahogyan a zsidó nép is az, mert Isten neki adta a zsidó nyelvet, a román nép is kiválasztott, mert isten neki adta a román nyelvet, és így tovább: a kiválasztottság közös nevező, s nem kirekesztő kinyilatkoztatás. – Talán ott kezdődött a nemzet élete – folytatja Kányádi Sándor –, amikor az ismeretlen szerzetes, akinek körmére égett a gyertya, elhatározta, hogy leírja a saját nyelvén is a másnapi temetés gyászbeszédének szövegét, hogy akik hallgatják, megértsék Isten igéjét. Kányádi felolvas még, s persze a végére jönnek a gyerekdalok a kicsik örömére. Bennünk mégis csak egy sor visszhangzik: „Vannak vidékek…”