(kinek használ a talpnyalás )

Én nem tudom, hányféle kifejezést ismer a magyar nyelv a felsőbbségeknek való gátlástalan hízelgés megjelölésére. Az biztos, nagyon sokat, s egyik sem hízelgő. A bőséges választék esetleg arra is utalhat, hogy maga a cselekmény túlontúl gyakori magyar körökben, a „főnök” talpát nyalni már-már nemzeti hagyomány. Emitt, a fenti mondatban már alkalmaztam is a sok közül az egyik ironikus szóleleményt, ez talán még a legenyhébb, a többi más testrészt nevez meg. A hízelgés tulajdonképpen önérdek, önvédelem és önmenedzselés. S sohasem egyszemélyes játék. Eleven tárgy kell a talpnyaláshoz, akit ez az aktus kellemes érzésekkel tölt el, s a hízelgést jólesőn készpénznek veszi.
A keresztény tanítás szerint Isten a bűnt gyűlöli, magát a bűnöst pedig szereti, s ha az elfordul a bűntől, úgy fogadja, mint a bibliai történetben az apa a tékozló fiút. A dolgot kissé átlényegítve a földi uraknak bármely magas pozícióban rá kellene jönniük, hogy a hízelgés bűn, a talpnyaló nem jár egyenes úton, s azt, akinek személyét túldicséri, tulajdonképpen hülyének és elvtelennek nézi. Mondjuk ki nyíltan: az a felsőbbség, vezető, potentát, aki megbízik a hátsó felébe bújó emberben, s a túlzó dicséretet jutalmazza, önmagát is megfosztja emberi méltóságától. A „kegyosztás” transzcendens körökben érdemek alapján történik, a képmutatást Jézus az egyik legalantasabb emberi magatartásként bélyegzi meg.
Ezzel együtt (ha már nyíltan beszélünk, nevezzük nevén a gyereket:) a „seggnyalás” valójában művészet. A Rákosi-korban ugyan magasröptű intellektuelek, írók, művészek, újságírók minden gátlás nélkül, minden cikornyát és szende leplezést kerülve végezték, de Kádár idején eredményes műveléséhez már bizonyos fifika és tehetség kellett. Gondoljunk a Mikroszkóp Színpad két nagy alakjára, Komlós Jánosra és Hofi Gézára, mily bravúrosan kenegették hájjal az akkori legfőbb magyar méltóságot, a mesteri tettet, más irányú gúnnyal, kritikával, olykor magát a rendszert is bíráló, nevetségessé tévő humorral leplezve és hatásossá téve. A kisebb-nagyobb kényurak és rendszerspecifikus szokásaik minden további nélkül megkaphatták a magukét, a főikon azonban érintetlen maradt, sőt kiragyogott a homályból.
Soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a seggnyaló mindig magának akar valamit. Arról is felismerni, hogy kevésszer a tettet, annál gyakrabban a tett spirituszrektorát dicséri és dicsőíti. Aki ennek felül, az eleve nem méltó dicséretre. A különböző elkötelezettségű írók, újságírók karriervágya komoly veszélyt jelent ebből a szempontból, hiszen írástudók lévén megvannak az eszközeik, hogy szó- és gondolatfüzéreikkel elnyerjék egyik vagy másik nagy hatalmú ember bizalmát, rosszabb esetben kegyét. Valakinek a „bizalmába férkőzni” a magyar nyelv sajátos kifejező ereje révén pejoratív értelmet hordoz, s mintegy magában rejti a később esetleg bekövetkező árulást. A kegybe nem férkőzünk, azt elnyerjük, csöppet sem mindegy, hogyan.
Ha bármely regnáló hatalom idején a popsinyalókat szám szerint gyarapodni és társadalmi státusukban ténylegesen erősödni látjuk, okvetlenül arra kell gondolnunk, hogy ez nem egyedül az ő hibájuk vagy érdemük. Aki hagyja magát hájjal kenegetni, s azt netán élvezi is, bizonyos személyi kérdésekben előbb-utóbb képtelen lesz elfogulatlanul és helyesen dönteni: elnyeli a hízelgők hada. S mivel a legrafináltabb talpnyalók máshoz nem is értenek igazán, a szakértelem, a tudás, a tehetség, a rátermettség, a nyíltság, a kritikai hajlam háttérbe szorul. S ez bizony aggodalomra adhat okot. Ráadásul tény, hogy egy kiváló embert is hülyévé lehet hízelegni, mivel tettei feletti kontrollját a nagy tömjénfüstben megőriznie szinte lehetetlen.
Hogy mindezt szóba hoznom aktuális és helyénvaló volt-e, én nem tudom…