Sportszerető ismerőseim rendszeresen kérdezgetik tőlem, milyen nagy pénzeket kereshet Amerikában Erdei Zsolt, ha volt oka folytatni egyébként is kereknek mondható, sikerekben gazdag pályafutását. Hiába mondom nekik, hogy tudtommal nincs itt a Kánaán. Öntsünk tiszta vizet a pohárba: itt van, itt lesz?
– Jó lenne, ha itt lenne, de egyelőre ez az amerikai kaland csak egy befektetés a részemről. Mindent magam finanszírozok, amiből a promóterem, Lou DiBella visszacsepegtet valamit, de még finoman fogalmazva sem jöttem ki belőle pluszban.
– Akkor jelenleg miből él? Hiszen így rendszeres fizetése, komoly meccsdíja sincs.
– Főképp a megtakarított pénzemből. Próbálok több lábon állni, vállalkozásokat működtetni, például a feleségemről elnevezett Arabella ásványvizet forgalmazni. Egyelőre nem úgy jönnek vissza a befektetett összegek, ahogy szeretném, a szerződés ellenére egyes szponzorok sem akarnak fizetni. Ráadásként a családomat mostanában betegségek sújtották, úgyhogy voltam már jobb passzban. De leszek is, ebben biztos vagyok. Az a módszerem, hogy a problémák kapcsán mindig gondolok a legroszszabbra is, így nem ér annyira váratlanul, ha valami esetleg tényleg balul üt ki.
– Azt akarja mondani, hogy például a meccsek előtt felmerül a fejében, mi lenne, ha kikapna?
– Minden egyes alkalommal! De szerintem ezzel a legtöbben így vannak, csak legfeljebb nem vallják be még maguknak sem. Tudom, hogy nem vagyok verhetetlen, s nekem is megvan a magam végzete a bunyósok között, bár szerencsére még nem találkoztam vele – legalábbis a profiknál. Ha esetleg majd igen, akkor viszont biztosan nem adom olcsón a bőrömet.
– Egyelőre azért maradjunk a hibátlan hivatásos mérlegénél. Gondolt volna erre bő egy évtizede, 2000 decemberében, amikor egy rossz kinézetű belga felhozóember…
– Philip Houthoofdt, emlékszem...
– …szóval ellene egy könnyed első menetes technikai K. O.-val belevágott a profiskodásba? Egyáltalán számított rá, hogy 2011-ben még mindig bokszolni fog?
– Igen, reménykedtem valami hasonlóban. A célkitűzésem egyértelműen a világbajnoki cím megszerzése volt, az időtartamot pedig úgy szabtam meg magamban, hogy addig csinálom, amíg bírom és örömet okoz. Márpedig ez még mindig fennáll.
– Tágítva a horizontot, a kezdet kezdetén, amikor életében először lement a KSI edzőtermébe – oda, amelynek előterében most beszélgetünk –, már akkor is a szeme előtt lebegett az olimpiai, a világ- meg mindenféle bajnoki cím?
– Tízévesen még nem élt bennem anynyira világos kép ezekről a dolgokról, de mivel azok, akik az edzésen jól dolgoztak, utána fekete-fehér újságkivágásokat kaptak félmeztelen, izmos profi bokszolókról, rájuk néztem fel, olyan akartam lenni, mint ők. S nekem nagyon sok újságkivágásom volt… Később persze kiderült számomra, hogy az amatőrök között más a helyzet, ott az olimpia a csúcs, de ez nem zárta ki a későbbi profiskodást, hogy ott is a legmagasabbra törjek.
– Ha már az amatőr korszakot említette, kezdetben olyan „őszinte” bokszot mutatott, hogy még Szántó Imre akkori szövetségi kapitány is azt mondta, ha nem visz bele valami tudatosságot, inkább hagyja abba. Ezután az 1997-es budapesti vb-n aranyéremmel „debütált” a tökéletesen kimunkált, gyors balegyenesekre alapuló stílusával, amely nagyjából azóta is megmaradt. Most, Amerikában viszont mintha visszatért volna a gyökerekhez, az ott igazán értékelt, őszinte adok-kapokhoz. Miért?
– Többek között azért, mert hála Klink Zoltánnak, olyan edzésmunkát végeztem, mint még soha, s olyan erős lettem, mint még soha. Ez pedig olyan önbizalmat adott, hogy a legutóbbi meccsemen nem volt kérdés, már az első menetben bevállaltam az ütök-vágok küzdelmet, nem megfeledkezve természetesen a szakmáról, a védekezésről sem.
– Hogyan lehet ennyi idő után ilyen szinten megújulni? Hiszen ránézésre is annyira szálkás lett, mint korábban sosem.
– Az az igazság, hogy tíz éven keresztül rosszul edzettem.
– Már ne haragudjon, de akkor mégis miképp lett veretlen világbajnok, s maradt is az?
– Mert tehetséges és gyors vagyok, így azon kevesek közé tartoztam, akik a részben hibás felkészülés ellenére is eredményt tudtak felmutatni, annak ellenére, hogy nem érték el a legnagyobb, optimális hatást.
– Ez minden idők legjobb magyar profi ökölvívójának szájából elég érdekesen hat.
– Pedig minden meccsem után – na jó, Gonzalez vagy Ulrich ellen nem – mindig éreztem magamban valami hiányt. Közben meg arra gondoltam, biztos azért nem vagyok elég szálkás, mert ez már genetika. Persze, az is, de most kiderült, ha az ember célirányosan edz, sokkal többet kihozhat magából. Mi a háromperces meneteket lépcsőzéssel modelleztük, több ezer fokot tettem meg egyre gyorsuló ütemben. Nem részletezem, de a végén már úgy pattogtam, hogy azt éreztem, bármilyen terhelést elbírok, bárkit lesöprök magam elől.
– Bernard Hopkinsot is? Az amerikai veterán már negyvenhat éves, és még mindig ő a legjobb.
– Kell legyen egy óriási titka, olyan hatalmas a hite és a szeretete a boksz iránt. Saját szememmel láttam, amikor a Pascal elleni meccsen az ellenfél későn jött ki valamelyik menetre, erre Hopkins a várakozás alatt lenyomott pár fekvőtámaszt a ringben. Röhögve csinálta! A teste és a lelke is hihetetlen módon bírja a nagy terhet.
– Visszatérve önre, mi vezette a folytatáshoz, miután tavaly nyáron lejárt a szerződése német klubjával, az Universummal? Elvégre a csúcson hagyhatta volna abba.
– Említettem már a hiányérzetet, s valóban, ahogy egyre többet meditáltam rajta, rájöttem, hogy mindenből hiányzik valami, belőlem az, hogy Amerikában is elismerjenek. Bátornak kell lenni az újításhoz, én pedig az voltam, s elkezdtem keresni a legjobb erőnléti edzőt, a legjobb promótert, a legjobb menedzsert, a legjobb orvost. Kétszer voltam „habókra” Los Angelesben és Las Vegasban, ahol szépen pofára estünk, nem kevés pénzt kidobva. De úgy döntöttem, nekimegyek harmadjára is, és akkor végre sikerült megállapodást kötnünk. Most viszont már kissé nyomasztó, hogy annyi mindent belefektettem, még sincs itt az a szakmai, erkölcsi, anyagi haszon, ami kéne, de nagyon bízom benne, hogy ennek is eljön az ideje.
– A családja tagjai, akikhez legendásan szorosan kötődik, mit szóltak az elhatározásához?
– Rám bízták a döntést, noha kezdetben nem értették meg a lelki indokaimat. Aztán viszont meglátták a fényt, a csillogást a szememben… Nemrég két hetet töltöttem a feleségemmel Spanyolországban, s ezalatt is tudatosult bennem, hogy mindenem a bunyó, látom magam előtt a célt, a fejlődési lehetőséget. A szakmai munkát szerintem már csak csiszolni kell, mindig is a kondícióval voltak a gondok. Legutóbb viszont olyan borzasztó erős voltam, hogy letapostam a csávót (Byron Mitchell korábbi nagyközépsúlyú világbajnokot – szerk.). Csak röhögtem Fritzen (Sdunek edző – a szerk.), aki ámulva nézte, hogy az ötödik menet után sem lihegek, s vidáman, foghegyről válaszolgatok neki.
– Lehet, túl merész az összefüggés felvetése, de ha annak idején az amatőrök között olimpiai bajnoki címet szerez, akkor is belevágott volna tavaly a profi „hosszabbításba”? Hiszen úgy az egyetlen igazán nagy eredménybeli hiányérzettel kevesebb.
– Számomra nem egyértelmű a kapcsolat, de az biztos, örökre fájó pont marad, hogy Sydneyben nem tudtam nyerni. Jellemző, amikor nemrég Kokó (Kovács István – a szerk.) mesélte, hogy 2013-tól meg akarják újítani az amatőr boksz szabályait és versenyrendszerét, s bizonyos feltételekkel profik is szerepelhetnének, vén fejjel azonnal elkezdtem számolgatni, hogy hány éves is leszek a 2016-os riói olimpia idején. Aztán rájöttem, hogy negyvenkettő… Na jó, csak hülyéskedtem, nincs ennek semmi realitása, de a bokszot általánosságban véve sem kell félteni a változástól, az újítástól. Végül is a sportág egy és ugyanaz, miért ne közeledne egymáshoz a két válfaja?
– Mint ahogy ön is közeledett Amerikához, ahol korábban vívott ugyan felhozó meccseket, de most több hetet, hónapot kint töltött. Milyen benyomásokat szerzett?
– Röviden: tetszett. Hosszabban: rájöttem, hogy arrafelé csak az igazi sztárok – Hopkins, Tyson, Pacquiao, Mayweather – tudnak komoly karriert csinálni, nagy pénzeket és nagy publikumot vonzani. Ha csak egy „mezei” világbajnok vagy, az kevés. Meg lehet nézni, a Klicsko fivérek is könnyűnek találtattak, jöttek is vissza Európába.
– S ha nem csak a boksz szemüvegén nézzük a tengerentúlt?
– Másképp én nem igazán tudom, de az biztos, hogy minden egyes város egy külön ország, teljesen különböző emberekkel. Philadelphiában olyan gettóban jártunk, ahová a taxis elmondása szerint tizenöt éve nem ment. Kint ülnek a helyiek az utcán, mint valahol Kelet-Magyarországon, egy isten háta mögötti faluban. Ebben a miliőben volt a bokszterem, amikor beléptem, megállt az élet. Csupa izmos, izzadtságtól csöpögő fekete ember… Korábbi eredmények ide vagy oda, ott én voltam a kezdő, az újonc. Aztán amikor látták, mit tudok, és jól elpakoltam az egyik gyereket, minden megváltozott, jöttek és ölelgettek, csókolgattak. Hiába, a tiszteletet ki kell vívni. S micsoda csiszolatlan gyémántokat, hihetetlen mozgáskészségű hat-nyolc-tíz éves srácokat láttam! A bunyósokat az utca embereinél is hatalmas tisztelet övezi, bár azzal nem tudtak mit kezdeni, hogy veretlen vagyok. „Micsoda, még nem kaptál ki? Akkor nem is vagy igazi bokszoló!”
– Azért ezt kézből kontrázzuk, de a helyi mentalitást mindenképpen jól jelzi. S mi a végső célja Amerikában, meddig akar, meddig tud eljutni?
– Addig, hogy legyen egy övem, amit ott szerzek meg. A WBO-ét már jól ismerem, évekig volt a derekamon, s ha Cleverly ki mer állni, megpofozom és elveszem tőle. De Clouddal vagy Sumenovval szintén szívesen csatáznék az IBF vagy a WBA címéért, ám egy meccs létrehozása hihetetlen bonyolult folyamat. Ott van az ellenfél, ott vagyok én, aztán a promóterek, a menedzserek, a tévétársaságok… Ennyi mindennek kell passzolnia.
– Hopkinst, a WBC bajnokát, a legnagyobb nevet miért hagyta ki a lehetséges riválisok felsorolásából?
– Mert a következő meccsünk semmiképpen sem lehet egymás ellen, s ezeket mindkettőnknek hoznia kéne, hogy egyáltalán a lehetőségről beszélhessünk.
– Egy év múlva milyen Erdei Zsolttal társaloghatnánk?
– Jövő augusztusban? Egy visszavonulttal, ezzel a fejjel most azt mondom. A riói olimpia tényleg csak hülyéskedés volt.
origo.hu
Két, Kádár-kegyenc unoka akar minket tönkretenni
