Miért kell elszámoltatás?

Debreczeni József csaknem másfél évtizede megjelent, Antall Józsefről szóló könyvében leírta, hogy is nézett ki valójában 1990-ben az átadás-átvétel az utolsó pártállami és az első szabadon választott kormány között. A meghökkentő pályát befutó egykori MDF-es politikus, mostani gyurcsányista közíró szerint a folyamat korántsem zajlott olyan korrekt módon, ahogy azt a kormányzásra készülők a nyilvánossággal közölték. Állítólag a gazdaság valós állapotát sem lehetett megismerni a hátrahagyott anyagokból. Felelősségről sok szó mégsem esett, az MDF nagyvonalúan átsiklott e tény fölött, majd elegánsan hagyta, hogy a reformszocializmus borzalmas öröksége maga alá temesse. Az államszocialista rendszert a gazdasági csődig menedzselők a szakértelem felkent papjaiként tértek vissza a politikai hatalomba. Nem tettek mást, csak a végletekig kihasználták a rendszerváltozás konszenzusát: az előző időszak döntéshozói csupán politikai felelősséget viselnek, amit 1990 tavaszán már el is rendeztek a választók. Hogy hova vezetett a valódi elszámoltatás nélküli első jobboldali kormányzás, mindannyian ismerjük. Fair play díjat az 1994-es választásokon sem osztottak.
Néhány dolgot már rég tudhatunk a Fidesz kiemelt ígéreteként megfogalmazott elszámoltatásról. A mögötte álló szavazótáborban elemi erejű az igénye, illetve a Fidesz e téren bajosan tud anynyit tenni, ami kielégíti a jó okkal türelmetlen társadalom elvárásait, de olyan keveset sem, amit a balliberális érdekkör ne a jogállam, a demokrácia elleni támadásként ábrázolna. A kétharmados felhatalmazás megszerzése azt az érzetet erősítette, hogy nem lesz akadálya az elszámoltatás kíméletlen végigvitelének.
Magyarországon e téren is olyasmik történtek, amik még soha. Számos korábbi kormánytag, állami vezető, politikus állandó vendég a bíróságon, volt minisztert és titkosszolgálati vezetőket gyanúsítottak meg, az ügyészség kérte egy volt miniszterelnök mentelmi jogának felfüggesztését. A korrupció, a hűtlen kezelés, a hivatali visszaélés gyanúját felvető ügyekben született feljelentéseket lehetetlen volna számba venni. A kormánytöbbség, vállalva az ezzel járó zajos konfliktust, a büntetőeljárást egyszerűsítő és gyorsító intézkedéseket hozott. A türelmetlenség mégsem csillapodik, a hiányérzet tapintható, az elszámoltatás pártján állók még várják az áttörést. Anélkül, hogy értékelnénk az eddigi kormányzást az elszámoltatás tükrében, megállapíthatjuk, a folyamat új szakaszához érkezett, amikor az ország 2002 és 2010 közötti, valóban botrányos eladósítása kapcsán a volt szocialista miniszterelnökök és pénzügyminiszterek felelősségét vetette fel az ügyet vizsgáló parlamenti testület.
Az elkövetett politikai bűnre nincs mentség: az 1990-es szocialista örökséget, az országot külső erőknek kiszolgáltató brutális államadósságot többek között az állami vagyon privatizációjával apasztották a kilencvenes évek kormányai; ezt a társadalomra iszonyatos terheket rakó erőfeszítést nullázták le 2002 után a szocialisták. Nem tudni, hogy a hatályos jogszabályok alapján ezért felelősségre vonhatók-e, eddig ilyesmivel senki sem próbálkozott. A visszamenőleges hatályú jogalkotás aligha járható út. Nem csak a kormány sorsát befolyásoló kérdés, hogy jogállami keretek között sikerül-e igazságot szolgáltatni. A legfelső körökig elérő elszámoltatás mindenesetre nem az ötvenes évekhez való visszatérést, hanem a fejlett demokráciák gyakorlatának átvételét jelentené. A törvény előtti egyenlőség megtapasztalása pedig erősítené a jogállamba, az igazságszolgáltatásba vetett bizalmunkat.