Kapolcs után nemrég Veszprémben is játszott, előtte hatvan tanítvánnyal foglalkozott hat héten át, s még a tábor alatt is vállalt néhány fellépést. Honnan meríti az erőt?
– Tényleg minden a közönségen múlik, még ha közhelyesen is hangzik. Ha érzem a várakozást, a nyitottságot, magától működni kezd valami áramlat és bárhol, bármikor magával sodor. A tábor idején néhány tanítványom is elkísért a fellépésekre, talán nekik köszönhetem a legtöbbet.
– Változott önben valami a tanítványok hatására a kurzus ideje alatt?
– Elképesztő, mennyit kaptam tőlük. Szinte megszakítás nélkül együtt voltunk, nagyon szoros kapocs alakult ki közöttem és a tanítványaim között. Reggel kilenctől késő estig zenéltünk mindennap, folyamatosan órákat adtam. Meglepett, tényleg nem gondoltam, hogy ezek a gyerekek ennyire megnyílnak előttem. Meghatott, menynyire a bizalmukba fogadtak, a mentoruk helyett sokszor hozzám jöttek, megosztották velem a problémáikat. Hatvannyolc diákkal kezdtünk június közepén a hatvanfős keret ellenére, de időközben, ahogy számítottunk is rá, néhányan lemorzsolódtak. Jórészt hátrányos helyzetű gyerekekről van szó, természetes, hogy akadt köztük, aki nem jól viseli, ha hetekig távol kell lennie a megszokott környezetétől, még ha otthon szegénységben kénytelen is nevelkedni. A többiek annyira szerettek a táborban, hogy a végén egyszerűen nem akartak hazamenni. Közben is érzetem, s utólag még inkább úgy látom: csoda, amit ott történt.
– Most először próbálhatta ki azt a tehetséggondozó programot, amit évekkel ezelőtt megálmodott. Működött?
– Bátran kijelenthetem, igen. A legtöbb gyerek, akiket hónapokig különböző meghallgatásokon választottunk ki szerte az országból, a szüleivel érkezett Felsőörsre. A szülők megnézték a helyszínt, ennyi nyilván kellett is a biztonságérzethez, de aztán amint elmentek, a gyerekek maguktól csoportokba rendeződtek. Megtalálták egymást, zenélni kezdtek. Előkapták a hangszerüket, csak úgy, gátlás nélkül. Ültem és lestem. Abban a pillanatban tudtam, megnyugodtam, hogy itt velük, velünk csak jó történhet. Ha el is mentem egy-egy fellépésre a hat hét alatt, valahányszor visszajöttem, szinte számon kértek a diákjaim, hogy Feri bácsi, ugye már nem hagy itt minket. Nagyon jól esett.
– És mi tud nekik ígérni? Mi lesz a diákokkal a képzés után?
– Megfogadtam, hogy nem engedem el a kezüket. A mostani évfolyam előtt áll még egy három-három hetes őszi és egy tavaszi kurzus is, csak azután kapnak oklevelet. Lesznek, akiket magammal viszek koncertekre, igyekszem majd bemutatni őket és általuk az egész központot. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően talán komolyabb lehetőséghez is tudom segíteni a legtehetségesebbeket. Adtam egy koncertet Berlinben, a Bundestagban a roma holokauszt emlékére, ahol megemlítettem a központot is. Ott volt az egész kormány, a fellépés után gratuláltak és biztosítottak, hogy ha az iskola rászorul, számíthatok a segítségükre. Azóta felfigyelt ránk a Berlini Filharmónia is; van egy tehetséggondozó alapítványuk, szívesen összekötnék a központunkkal a programjaikat. Már most biztos vagyok benne, hogy lesz diákom, nem is egy, akit kiválasztanak. A többiekről sem feledkezem meg. Visszahívjuk majd őket Felsőörsre és figyelemmel kísérjük a pályájukat.
origo.hu
Szijjártó Péter tíz éve tette le a hivatali esküjét - videó
