Népiesch töpörtyű

Aligha lehet ismerős a fenti idézet az olvasónak, még hosszabban sem: „Népiesch vagy mi a hán? / Méhesné fütet a fán.” Mielőtt valaki Karinthy Frigyesre gondolna – aki valóban szerzője a „népiesch” szóalaknak –, gyorsan mondom, hogy a szerző gimnáziumi osztálytársam, Majoros Attila. Ő ugyanis ezzel a bökverssel parodizálta-kritizálta akkoriban meg-megjelenő, csakugyan népies(ch) novelláim parasztasszony főszereplőjét. Méhesnére valóban ráillett a „népiesch” jelző – amelynek helyesírásával Karinthy Így írtok ti kötetében láthatóvá tette a népieskedés nyelvi sallangjait –, hiszen kisvárosi lévén alig volt ismeretem a korabeli, 1956 utáni paraszti világról. Ámbár ha csupán a kanizsai piacra mentem el nagyanyámmal, máris hallottam nyelvjárást: a kiskanizsai „sáskák” árultak ott. Sáskának hívták Nagykanizsa egy részét, sáskaiaknak az ott akkortájt még földművelést folytató lakosokat. Markó Imre Lehel (1919–1994), a teljesen falusi jellegű település papja 1951 és 1955 között össze is gyűjtötte azt a szókincset a Kiskanizsai szótárba, amely ma már jórészt történeti-muzeális értéke a magyar nemzeti műveltségnek.
Nos: a kanizsai piacon töpörtyűt is árultak, ez nem más, mint a zsírolvasztáskor apró darabokra vagdalt szalonna összetöpörödött maradványa. (Mifelénk az olvasztás vége felé tejet öntöttek hozzá, hogy barnáspiros színe legyen.) A szót már 1395 táján lejegyezték deákjaink a Besztercei szójegyzékbe. Azóta is él nyelvünkben, és számos alakváltozatban ismeretes: tepertő, töpörtű, tüpertő, tepertűjit, tepertyű stb. A XX. század közepén összeállított jeles szótárunk, A magyar nyelv értelmező szótára azt írja, hogy a „tepertő” szóalak kissé népies, illetve a népnyelvben használatos. Nekem is ez a természetes, hiszen otthon ezt tanultam meg. Karinthy Frigyes egyik irodalmi karikatúrájának a végén így ír: „S a dörgő kürtök harsogó szavára / Ötér gőgös töpörtyűt elnyelek” (Robinson Krausz). Újabban látom, hogy a különféle boltok, áruházak rendre a „tepertő” alakot használják, ezt lehet megtalálni az Új magyar nagylexikonban is első helyen, második a „töpörtyű”, harmadik a valóban nyelvjárási „pörc”. Úgy látszik, a köznyelv éppen a „töpörtyű” szót érzi nyelvjárásinak, és ezért kerüli a használatát.
Másutt is tapasztalható, hogy kerüli a köznyelv a nyelvjárási alakokat. Jó ideje olvasni és hallani például ezt a szólást: „Értenek ők hozzá, tudják, mi a dörgés.” A siketfajd (Tetrao urogallus) tavaszi párosodási játéka a dürgés; s a vadászok, ha tudták a dürgést, könnyen megközelíthették és elejthették a kakast. A tyúkalkatúakhoz tartozó, 60–85 centiméter nagyságú madár sajnos már bő fél évszázada nem él hazánkban, nemcsak vadászata, dürgésének ismerete is megszűnt, feledésbe merült, így azután sokan az égzengésre gondolnak, ha azt hallják, „ismeri a dürgést”. S azt gondolják, a „dürgés” kerülendő nyelvjárási ejtésű szó lehet, amelyet „dörgésre” kell javítani.
A nyelvjárási elemek kerülésének számos oka van. A jelenség nem új keletű, lényegében a magyar társadalom polgárosodási folyamatának hosszú és ellentmondásos történetével is összefügg, nemcsak a nyelvi stílussal, amely lehet népi, de ne legyen népiesch. Ámbár az utóbbitól immár aligha kell tartani.