Akadnak persze országok, ahol a főváros sohasem játszott komoly szerepet a futballban. Vegyük például Németországot: a Bayern München dominanciája elvitathatatlan, korábban volt idő, amikor a Kaiserslautern (a Walter fivérekkel) uralkodott, jól emlékszünk még a Kevin Keegant szerepeltető Hamburg fénykorára (1979–1980), a Dortmund 1997-ben megnyerte a Bajnokok Ligáját, most pedig a Bundesligát – miközben a főváros reprezentatív klubja, a Hertha BSC éppen hogy csak vissza tudott térni az élvonalba. A berlini gárda mindössze kétszer tudott bajnokságot nyerni – ez sem tegnap volt, hanem 1930-ban és 1931-ben.
Franciaországban összesen három esztendőben jegyezhettünk fel párizsi bajnokot: 1936-ban az RCF Paris, 1994-ben és 1996-ban a Paris Saint Germain vitte el a pálmát. Meglehet, közeleg az újabb PSG-aranykor: idén május 31-én a Qatar Investment Authority 70 százalékos részesedést vásárolt a klubban, s ahol megjelennek a katariak (lásd még Manchester City, Málaga CF), ott dől a pénz, s előbb-utóbb jönnek az eredmények is. Egy sztár már érkezett a 22 éves argentin csodajátékos, Javier Pastore személyében – potom 43 millió euróért. – Kidolgoztunk egy ötéves tervet: 2012-től minden évben a BL-ben kell indulnia a csapatnak, s 2015-re nemcsak a francia bajnokságban kell egyeduralkodónak lennünk, hanem a Bajnokok Ligája-győzelmet is meg kell céloznunk – szabta meg a követendő irányt Nasszer Al-Kelaifi, a PSG új igazgatótanácsi elnöke.
Párizsi bennfentes informátorunk segítségével sikerült betekintést nyerni a nagy tranzakció kulisszái mögé is, és – miért nem lepődtünk meg?! – kiderült, a nagypolitika is elősegítette a katari befektetők érkezését. Konkrétan Nicolas Sarkozy köztársasági elnök, akiről köztudott, a Paris SG szenvedélyes szurkolója. Nos, Sarkozy személyesen egyengette az utat az arab tőke beáramlása előtt, s ha igazak értesüléseink, még maga Michel Platini UEFA-elnök is bekapcsolódott a tárgyalásokba a francia klub érdekében…
Olaszországban a Roma és a Lazio esélytelen a két milánói mamuttal, az Interrel és a Milannal szemben, s ha véletlenül nem Lombardiában nyerik meg a scudettót, akkor ugrásra készen áll a „sötét Torino” – az utóbbi évek zűrös ügyeit, a „Moggi-gate-et” ismerve a kultikus film címe igencsak illik a decensen „Öreg Hölgynek” becézett Juventusra.
Angliában a tradicionális Big Four – amely ma már inkább Big Three – két tagja, a Chelsea és az Arsenal londoni. 1995, a Blackburn Rovers diadala óta csak ők ketten, no meg a Manchester United tudott bajnokságot nyerni – de még hármuk közül is kiemelkedik az MU, a bajnoki címvédő, egyszersmind BL-döntős klub. Szóval, hazudnánk, ha azt írnánk, Angliában is a perifériára szorult a főváros – végtére is a Premier League húsz klubja közül öt (Chelsea, Arsenal, Tottenham, Fulham, QPR) most is fővárosi.
Dénes Ferenc sportközgazdász szerint önmagában az a tény, hogy egy klub fővárosi, inkább előny, mint hátrány. „Egy piacgazdaságban mindenképpen. Rendszerint itt összpontosul egy ország gazdasági potenciáljának jelentős része, általában milliós lakossággal, s régi igazság, hogy ahol a pénz, ott a futball. Természetesen ez a séma nem mindenhol érvényes. Németországban a Hertha viszonylag jelentéktelen szerepének az egyik magyarázata, hogy ott a Ruhr-vidék, München vagy Hamburg legalább akkora, ha nem nagyobb gazdasági erővel rendelkezik, mint Berlin, s ez el is döntheti a kérdést.”
Dénes – aki nem is titkolja, hogy Manchester United-szurkoló – kedvenc klubjával példálózik. „Manchester egy mindössze 450 ezres, közepes méretű város, ez a nagyság önmagában semmit sem indokolna, nincs különösebb ipar a településen, csakhogy a helyi United önmagában is brutális gazdasági erővel bír. Globális márkáról – divatos szóval: brandről – beszélünk, én Pesten ugyanúgy lehetek United-drukker, mintha Manchesterben élnék. Van egy 75 ezres stadion, az Old Trafford, s ha az minden meccsen megtelik, 40 fontos átlag jegyárakkal számolva, akkor az mérkőzésenként hárommillió fontot jelent. Egy szezonban körülbelül harminc hazai meccse van a csapatnak – az helyből csaknem százmillió font, 32 milliárd forint. És akkor a televíziós jogdíjakat, a merchandising-bevételeket nem is említettem. Ahol ennyire jelentős a cash flow, ott már nincs is igazán szükség egy mesésen gazdag arab sejkre vagy egy orosz milliárdosra.”
Persze vannak országok, ahol nem egy város vagy régió gazdasági ereje határozza meg az adott klub sikerességét. – Diktatúrákban a politika is bekavar, ha egy csapatot a politika kijelöl – nálunk az ötvenes években a Honvédot vagy az MTK-t, Romániában a Ceausescu-érában a Steaua Bucurestit, általában az egykori szocialista országokban a Dinamo-klubokat –, akkor teljesen mindegy, hogy hol van a székhelye, akkor is bajnok lesz. Más kérdés, hogy – a fenti példánál maradva – a kommunizmus idején ezek a klubok mindenütt a központban, vagyis Budapesten, Bukarestben, Berlinben, Moszkvában voltak – sorolja Dénes.
A diktatórikus beavatkozás modern kori megfelelője egy dúsgazdag pénzember felbukkanása. Ami 2003-ban a Chelsea-nél Roman Abramovics volt, napjainkban az FC Málagánál és a Paris Saint Germainnél a katari „olajosok”, vagy Galaţi városában, a Duna-deltában a világ egyik leggazdagabb embere, a indiai acélmágnás Lakshmi Mittal. (Mittal egyébként a Queens Park Rangersnek is a tulajdonosa, mint ahogy Abramovicsnak a CSZKA Moszkvánál is van érdekeltsége.) Az aktuális román bajnok, az Otelul Galati idén hatalmas meglepetésre végzett a tabella élén, még ha a Sportdöntőbíróság ítélete is kellett az aranyérméhez. Négy éven belül a harmadik Bukaresten kívüli bajnokcsapat Romániában a duplázó kolozsvári CFR (2008, 2010) és az Unirea Urziceni (2009) után.
Az „acélosok” (otelul jelentése acél) sikerének kovácsa Dorinel Munteanu, a Bundesligában pallérozódott, egykori legendás válogatott labdarúgó. Nincsenek sztárok a csapatban, de Munteanu racionális stílusa elegendő volt az aranyérem megszerzéséhez. Ám a 2009-es bajnok Urziceni példája mutatja, mennyire törékenyek a semmiből előpattant bajnokcsapatok. Az Unirea tulajdonosa, Dumitru Bucsaru tönkrement, s a két évvel ezelőtti bajnok idén már kiesett az első osztályból, majd azzal a lendülettel meg is szűnt.
A CFR más történet. Pászkány Árpád tulajdonos szisztematikus menedzseléssel – egyetlenként Romániában – nyereséggel tudja működtetni a kolozsvári klubot. Amióta ő a tulajdonos, mintegy húszmillió eurós profitot kasszírozott a játékosok adásvételéből. Pászkány az okos tőkés, nem pedig a drukker fejével gondolkozik: akkor is elad, amikor a szurkoló inkább venne játékost a sikeres nemzetközi szereplés érdekében…
Persze lehet bármennyi pénze, még a legvastagabb bukszájú újgazdagnak is időre van szüksége ahhoz, hogy a csúcsra érjen. A hagyományt – ezt a megfoghatatlan, a stadion, a székház, a trófeaterem falaiból áradó, mágikus sugárzást – holmi dollármilliárdok nem pótolhatják. Nem véletlen, hogy bármennyi pénzt is ölt Roman Abramovics a Chelsea-be – az elmúlt nyolc évben mintegy 800 millió fontot –, a Szent Grál, a Bajnokok Ligája trófeája egyelőre még csak vágyálom.
Hiába, hagyományt nem lehet vásárolni. Eltékozolni annál inkább. – A hagyomány tényleg hihetetlenül fontos tényező, de sajnos nem olyasvalami, ami konstans lenne. Vegyük a Ferencváros példáját. Húsz év tervszerű, roppant hatékony munkájával sikerült olyannyira lenullázni a Fradi nimbuszát, hogy – bármilyen szívesen citálják is a szurkolók és a klub vezetői – mára teljesen felélték a klub erkölcsi tőkéjét – mutat rá Dénes Ferenc.
S hogy milyen következtetésre juthatunk azzal kapcsolatban, hogy az európai országok futballja fővároscentrikus-e vagy sem? Lássuk be: nincs következtetés. Vannak országok, ahol a vidék labdába sem rúg – például Szerbiában, ahol 1993 óta csak a Partizan vagy a Crvena Zvezda nyert bajnokságot, az Obilics 1998-as, megmagyarázhatatlan sikerét leszámítva –, s vannak, ahol fővárosi futball szinte nem is létezik.
Illetve egy tanulság mégiscsak van: ahol megjelenik a tőke, ott előbb-utóbb sikert arat a futball. Még ha az igazán nagy sikerhez évek, évtizedek is szükségeltetnek.
origo.hu
Két, Kádár-kegyenc unoka akar minket tönkretenni
