Putyin és a Quadriga-díj

Megalapítása óta idén először nem osztják ki a német egyesítés emlékére alapított, a Berlin jelképének számító Brandenburgi kapu tetejét díszítő négyes fogatról elnevezett Quadriga-díjat. Az Európa erősítése terén végzett tevékenység elismeréseként évente adott kitüntetésre a kuratórium többek közt a palesztin kormányfő, Szalam Fajad mellett Vlagyimir Putyint tartotta érdemesnek. A döntés nem volt egyhangú. A kiszivárgott hírek szerint az orosz kormányfő kitüntetése ellen szavazott a bizottság zöldeket képviselő tagja. No, de ez még nem verte volna ki a biztosítékot, hiszen ez a demokrácia! Ezt azonban nem mindenki gondolta így, s a szerintük totalitárius rendszert építő orosz exállamfő érdemeinek elismerésén felháborodva nyomás alá helyezték a Quadriga-díj kuratóriumát. A kérdés megosztotta Németországot, amely immár szokás szerint hagyományos érdekei és a racionalitás, valamint a jó ideje tartó lelkiismeret-furdalástól vezérelve mindennel és mindenkivel szemben kompenzáló liberális énje között vívódott. Bekapcsolódott a kibontakozó vitába a korábban kitüntetett Václav Havel is, aki a demokrácia nevében tiltakozásul a díj visszaadásával fenyegetőzött. A döntését néhány nappal korábban állítólag még az orosz kormányfő történelmi érdemeivel indokoló, a Kreml egykori s feltehetően jövendőbeli urát Nagy Péterhez hasonlító kuratórium pedig önmagát nevetségessé téve, a Quadriga-díjat meg lejáratva visszakozott, s a mindennek megfelelni akaró, Európát lassan romlásba döntő politikai korrektség jegyében úgy döntött, hogy idén nem osztják ki a díjat. Ezzel nemcsak Putyint, hanem minden érintettet megsértettek, ráadásul muníciót adtak az orosz társadalom nyugatellenes erőinek.
Oroszországnak rengeteg problémája van. A demokrácia gyenge – sokak bosszúságára ráadásul még szuverén is –, a civil társadalom fejletlen, a tekintélyelvű berendezkedésnek hagyománya van, s az ország, bizony, minden tekintetben sürgős modernizációra szorul. Szándékosan nem úgy fogalmaztam, hogy Oroszországgal rengeteg baj van, mert abban nincs kivetnivaló, ha egy állam a lehetőségeihez mérten kiáll nemzeti érdekei mellett, igyekszik érvényesíteni prioritásait. Moszkva tárgyalási stílusa ugyan sokszor hagy maga után némi kívánnivalót, az orosz gondolkodás – tegyük hozzá, nem egyedülálló módon – már csak a méretekből és a történelmi hagyományokból fakadóan is birodalmi, ami sokakban rossz emlékeket ébreszthet, ám pragmatikus, és semmiképpen sem agresszív, hódító. Ez utóbbihoz ereje sincsen. Mindent összevetve: a mai Oroszország, bár néhány téren ugyancsak figyelemre méltó példát mutat, egyáltalán nem álmaink netovábbja.
Ez azonban egyáltalán nem jelenti, hogy az országot jó évtizede stabilizáló, néhány éve látványosan Európa felé nyitó Vlagyimir Putyin – aki 2001. szeptember 11. után az Egyesült Államoknak mindenkit megelőzve segédkezet nyújtott – ne lenne méltó a Quadriga-díjra. Ha másért nem, azért a – az orosz vezetőtől nem magától értetődő – felismerésért, hogy az Európai Unió és Oroszország egymásra vannak utalva, közeledésük elkerülhetetlen, s az eurázsiai geopolitikai térség megosztottsága e régió mindkét pólusát gyengíti, esetleg egy harmadik erőnek kedvezve. Ez a közeledés azok szemében szálka, akik csak szavakban hirdetik az erős Európát. Ami pedig a demokrácia iránti elkötelezettséget illeti, Putyin aligha marad el e téren a szintén kitüntetésre javasolt palesztin, vagy már korábban elismert ukrán, izraeli vagy afgán politikustársaitól. Ismét működik tehát a kettős mérce, a hivatkozás a demokráciára megint nem több a nyomásgyakorlás eszközénél – ezt a közelmúltban mi, magyarok a saját bőrünkön is érezhettük –, s meglehet, Havel a gyalázatos médiabotrány után sem aggodalmaskodna, ha egy brit politikust jelölnek a Quadriga-díjra. Nem az értéken alapuló gondolkodásra vall az sem, hogy a Havelhez hasonló liberális gondolkodók évekig nem vették észre, hogy Líbiát egy diktátor vezeti, s nem emelik fel a hangjukat a szaúdi rendszer jogtiprásai ellen sem.
Nem, mert az atlantizmus fogságában vergődő európai (neo)liberális érzékenység szelektál, leginkább csak egy irányban működik. Paradox módon e tekintetben meg-megtalálja a közös hangot az ugyanígy sok tekintetben a hidegháborús gondolkodásban megrekedt, Amerikába mai valójánál többet belelátó, egyébként gyűlölt európai (neo)konzervatív gondolkodással is.
Az Oroszországban még mindig ellenséget látó atlantisták és a liberális jogvédők most diadalittasan dőlhetnek hátra. Putyin európai kitüntetése ugyanis bizonyos értelemben tovább gyengítette volna azok érveit, akik szerint – bár erről ma már nyíltan azért nem beszélnek – Oroszország továbbra is a Gonosz birodalma, veszélyt jelent a nyugati világra, a demokráciára, és mindenáron meg kell akadályozni, hogy normális államként kezeljék, s teljes jogú tagként visszatérjen a nagyok klubjába. Egy ilyen díj ugyanis az orosz demokrácia minden bukdácsolása ellenére is csapás lenne a liberális eszmékre, és részben legitimálná, hogy az angolszász típusú liberális demokráciamodell mellett létjogosultságuk van a társadalmi-politikai berendezkedést illetően más elképzeléseknek is. Emellett a múltból élő hivatásos atlantisták aligha örülnének annak, ha sokan elgondolkodnának azon, mi szüksége van Európának Amerikára, ha Oroszország már tényleg nem jelent veszélyt. Különösen kockázatos felismerés lenne ez annak fényében, hogy a transzatlanti szolidaritást hangsúlyozó Washington sokszor önmaga gyengíti ezt az összetartozást, amikor egyre nyíltabban csak eszközként használja mások, többek közt Oroszország ellen gyengülő öreg barátját, miközben jó ideje a maga útját járja.
A Quadriga-díj körüli botrány hullámait valóban a bolsevik típusú, minden mást elvető liberálisok, a kizárólag a transzatlanti együttműködésben gondolkodók, a közelmúltban megragadt, az új realitásokkal nehezen és csak vonakodva szembesülők fodrozzák, a mélyben azonban sokkal régebbi fóbia munkál. Európában ugyanis még a nagyok is tartanak attól, hogy túl szorosra fűzik a viszonyt a még ma is hatalmas Oroszországgal. Arról a korántsem európai ihletésű célról nem is beszélve, hogy a még ma is egyedülálló adottságokkal, tartalékokkal bíró exbirodalom függetlenségét valahogy meg kellene törni. Ezzel magyarázható az is, hogy a Nyugat húsz évvel ezelőtt nem akarta észrevenni az oroszoknak az egykori ellenség iránti, már-már meglepő rajongását. Megelégedett a birodalom meggyengítésével, nem volt érdekelt az új, szabad Oroszország további erősödésében. Így nemcsak elszalasztotta a közeledésre nyíló esélyt, de tíz év múlva mintha kimondottan örült volna a Kreml egyre önérzetesebbé váló retorikájának. Erre hivatkozva ugyanis ismét lehetett a birodalmi szellem újjáéledését emlegetni, és a demokratizálódás megítélésének fő kritériuma a térségben (lásd Grúzia vagy Ukrajna) megint az oroszellenesség mértéke lett. Közben nagyot változott a világ: Európa látványosan gyengül, és új impulzusok, erőforrások, szövetségek nélkül menthetetlenül marginalizálódik, míg az új keleti hatalom felemelkedése egyre inkább más megvilágításba helyezi Oroszországot is. Ám, mint a Quadriga-díj körüli habzás is mutatja, az Európai Unió ennek ellenére is csak lassan és nehezen látja be, hogy számára Oroszország immár nem veszélyt, hanem jóval inkább esélyt jelent.