Az Európa pályaudvarait bemutató, kilencrészes, nagy valószínűséggel német gyártmányú sorozat második epizódjának első kockái arra engedtek következtetni, hogy valószínűleg valakire ráesett egy doboz az archívumban és megörült neki. De hamarosan kiderült, hogy így még érdekesebb az egész, a szentpétervári vasútállomásokat felvonultató részben ugyanis kaptunk egy kis ízelítőt a kilencvenes évek Oroszországának világából is. Akkoriban az oroszok valahol félúton voltak a spájz, a gimnasztyorka és a Cote D’Azur felvásárlása között, és az átmenet ábrázolása mindig izgalmas feladat. Egy pályaudvar pedig különösen kiváló terep, főként, ha a keleti végeken helyezkedik el. Szentpéterváron ráadásul több vasúti végállomás is található és mindegyiknek megvan az a szerethető bája és elszomorító hátsó traktusa is, ami miatt nem csak a vasút fanatikus rajongói számára szórakoztató a felfedezésük. Már-már elfeledett tárgyak, figurák, öltözékek és élethelyzetek bukkannak fel, akár egy szocreál freskón. Ki emlékszik például az utcai komputerekre, amelyekből a taxisok naprakész információt kaphattak a bioritmusukról, ami ugye elengedhetetlen a személyszállításban tevékenykedők számára, vagy azokra a gépezetekre, amelyek a szintén nélkülözhetetlen szerelmi horoszkópot állították össze az érdeklődőknek? Masszív piások bóklásznak, van orvosi ellátó nyugdíjas orvosnőkkel, nyilvános magán-alkoholárusítás, zűrzavaros élelmiszer-ellátás, alkalmi görögdinnyezsákmány, ami a GUM áruházas időket eleveníti fel, amikor mindenki azt vett, ami éppen véletlenül érkezett, és persze megjelennek minden kemény placc legkiszolgáltatottabbjai, az árvaházi szökevények, akik hamarosan dílerként végzik. És ott vannak a történelem árnyai és démonai, egy különösen kemény kísérleti terep emlékei. A Vityebszki pályaudvarnak elsőre nem is látni a funkcióját, úgy simul bele az utcaképbe, mint egy lakóház, kissé odébb gyönyörű teremben lehet várakozni, pompás famegmunkálások és festmények alatt, máshol fedett üvegcsarnokban, vagy éppen Sztálin-barokkban köttetnek létfenntartó kis üzletek. Az 1800-as évek közepén egy Von Gerstner nevű prágai jövevény, miközben Paskievics dzsidásai éppen a magyar szabadságharc leverésével voltak elfoglalva, a hátországban addig győzködte a vonakodó cárt, míg beindult a vasútépítés, ami aztán természetesen még a hagyományosan lassú orosz társadalmat is gyökeresen átalakította. A cárok egyébként hamar rákaptak az újdonságra, 1902-ig ugyanazokat a szerelvényeket használták, mint a hálás alattvalók, sőt még jegyet is vásároltak utazásaik során. Aztán az autokrata farkas csak előbújt a báránybőr alól, külön nyomvonal épült és szalonkocsi váltotta a fapadost, sőt II. Miklós, korát messze megelőzve, komplett szórakoztató- és nyaralóközpontot építtetett a pavlovszki pályaudvarra. A vidám zeneszó majdnem egészen addig tartott, míg néhány sarokkal arrébb, a Finn pályaudvaron Lenin egy páncélvonat tetejéről ki nem jelentette, hogy a forradalmat meg kell vívni. Az elhatározást tett követte, azt pedig szobor, ami a film készítésének idején még állta a sirályok támadását. De egy pályaudvar maga is emlékmű, a sorsoké, amelyek hosszabb-rövidebb időre összeköttettek vele.
(Európa pályaudvarai, M1, augusztus 9., 14.30.)
origo.hu
Két, Kádár-kegyenc unoka akar minket tönkretenni
