Komoly társadalomtudósok, politikai elemzők már több mint egy éve keresik, kutatják, találgatják és magyarázgatják a szocialista párt választási vereségének, azóta is elhúzódó válságának okait, megújulásának esélyeit, jövőbeli lehetséges arculatát, társadalmi szerepét. Elmélyülten boncolgatják a párt eszmei, ideológiai leépülésének és útkeresésének folyamatát, a belső feszültségeket, a vezetésért folytatott nagyravágyó, de kicsinyes játszmákat. Ám e tudósok intellektuális erőfeszítései gyakran nem az MSZP valósághű képét vázolják fel, hanem egy idealizált képződményt, netán csak egy elméletre támaszkodó virtuális fenomént járnak körül, kritizálnak és elemeznek.
Pedig elég lenne eszmefuttatásaikat a Szanyi Tibor és Dániel Péter között lefolytatott épületes vitára alapozni, rengeteg agyszikkasztó spekulációtól, téves, ostoba feltételezéstől és következtetéstől kímélhetnék meg magukat. Mert a két szocialista kiválóság hiperrealista pontossággal jeleníti meg a párt lelki, szellemi, erkölcsi arculatát, múltját, jelenét, s várható jövőjét, értékrendjét, az emberekhez való viszonyát, a honi közéletben betöltött hivatását. A két baloldali entellektüel társalgási stílusát szükségtelen hosszasan ecsetelni, ráadásul hasonló hangnemre nemcsak a szélsőjobbon, de a mérsékelt jobboldalon is találni lelombozó példákat. Mindaz, amivel Szanyi és Dániel megvádolják egymást, lehetne a baloldal történetének kivonatos leglényege éppúgy, mint modern korunk eszmei, morális hanyatlásának illusztrációja.
A két elvtárs vádaskodása siralmasan groteszk és nyomorúságosan pitiáner, mégis túlmutat saját, beszűkült magánszférájukon, hiszen gyomorforgató huzakodásukkal a pártjukat testesítik meg. Persze mondhatják, hogy a szocialista pártban nem mindenki ilyen, és kettejük marakodásából nem lenne szabad általánosítani. Ez részben igaz, de ez esetben két sokat szereplő, magának rendszeresen médiafigyelmet kierőszakoló, a pártban markáns, vezető szerepre törekvő figurákról van szó, akiknek vannak híveik, rajongóik, táboruk és holdudvaruk. Afférjuk nem holmi kofalárma (csak színvonalában), hanem a második legnagyobb parlamenti párt belső köreiből kicsordogáló ügy. Szinte már közügy. Ráadásul mindketten az ellenség fizetett ügynökének aposztrofálják a másikat – Szanyi szerint: „a Dániel Péter-féle Fidesz–Jobbik ügynökökkel tele a padlás”, „Fidesz, Jobbik vagy Dániel Péter az egykutya”, míg Dániel úgy tartja, hogy Szanyi a Puch–Simicska-tengely legfőbb támogatója, a hazai demokratikus baloldal megújulásának, megtisztulásának egyik legfőbb és legelszántabb akadályozója, s ezzel történelmi dimenzióba helyezik személyes és személyeskedő patvarkodásukat, aktualizálva azt az örök baloldali bölcsességet, miszerint az ellenség elsősorban a saját sorokban keresendő.
Ez a tétel a mozgalom több mint másfél évszázados túlélésének kulcsa, hullámzó, de hosszú távon megőrzött népszerűségének magyarázata, az MSZP fennmaradásának záloga. Amíg ilyen Szanyik meg Dánielek, Mesterházyk meg Gyurcsányok gyűrik, nyűvik, aprítják egymást, addig mindig lesznek egyetértők és ellenfelek, drukkerek és gyalázkodók, brancsbeliek és ellentáborhoz tartozók, de összességében mégis olyanok, akik elég korlátoltak ahhoz, hogy a párton belüli civakodásról alkotott állásfoglalásukat véljék igazságnak. Addig a viták győztese a párton belül van, s ez erősíti a tagok identitását. Fel kell karolni és támogatni kell a mind vadabb, szélsőségesebb és agresszívabb belső feszültségeket, mert az ország valóságos gondjairól, azok mibenlétéről, kezeléséről, megoldásáról a baloldalnak az átkozódáson és a gyalázkodáson kívül már rég nincs számbavehető mondanivalója.
origo.hu
Napi Balfék: Kiket keres Karácsony?
