Zsugorodás

A globális pénzügyi pánikot a gazdaságilag fejlett világ növekedési kilátásainak romlása okozza – nyilatkozta tegnap Thomas Mayer, a Deutsche Bank vezető közgazdásza. Ha így van, pánikra semmi ok – ránthatnánk erre vállat –, hiszen láttunk már hasonlót, s unalomig ismerjük az ilyen helyzetekben használatos technikákat is. A döntéshozók majd egy kicsit rásegítenek az exportra, nyomtatnak némi pénzt, hogy a vállalkozások tudjanak miből építkezni, ezzel együtt elengedik az inflációt. A szokásos forgatókönyv szerint ettől beindul előbb Amerika, kisvártatva magával húzza Németországot, az meg kisegíti Európát. De akkor mégis, mire fel a jó ideje tartó hisztéria és a háborús hangulat? Talán mert pont az alaptétel, a növekedés folytonos fenntarthatóságának bálványa van leomlóban.
Tavalyelőtti adatok szerint (az sem volt egy fényes év) a föld GDP-je 57 ezer milliárd dollárt tett ki. Gondolatban osszuk most szét egyenlően ezt az irdatlan pénzmennyiséget. Minden akkor létező emberre, pólyástól a nyugdíjasig, etióptól az eszkimóig 8507 dollár jutott volna. Ez akkori árfolyamon nagyjából 1,6 millió forint évente, vagyis havi 134 ezer forint. Egy négytagú családnak így elvileg minden hónapban juthatott volna 540 ezer forint. Elég jól hangzik, nem? A valóság meg az, hogy az elvi átlag helyett egy luxemburgi emberre csaknem 106 ezer, egy norvégra 78 ezer, egy amerikaira pedig 46 ezer dollárnyi GDP jutott. Egy kínaira már csak 3750, egy indiaira alig több mint ezer. Banglades fejenként 582 dollárnyi GDP-t termelt, Sierra Leone 326-ot, Burundi 164-et, Észak-Korea meg rajta sincs a listán. Szóval vannak itt országok, amelyeknek lenne hová nőniük, a kérdés csak az, megvalósulhat-e növekedés egyszerre mindenhol, vagy ezt lehetetlenné teszi valamilyen külső körülmény.
Egy minapi hír szerint Kína, bár napi hatmilliárd pár evőpálcikát gyárt, egyben behozatalra is szorul, mert másképpen nem tudja kielégíteni az állampolgárok fogyasztási igényeit. Egy ismerősöm felvetette, hogy miért nem állnak át fém evőeszközökre, majd meg is válaszolta a saját kérdését. Azért, mert fapálcát még mindig könnyebb importálni, mint elegendő tiszta vizet a mosogatáshoz. És itt jutunk el oda, hogy belássuk, globálisan nem tartható fenn folyamatos gazdasági növekedés, mert megjelennek a gátak. 8507 dollár még juthat ugyan mindenkire, de ötvenezer már nem. Akármennyi pedig, ami a folyamatos növekedés logikájából egyenesen adódik, pláne nem.
A föld, ahol élünk, zárt rendszer. Hacsak ki nem költözünk a világűrbe, emiatt biztosan eljön az a pillanat, amikor a termodinamika második főtétele a gazdasági mozgások metaforájává válhat: a hőmérséklet-különbségek mindig kiegyenlítődnek. Bizonyos területeken ez már most is így van. Ha egy ország gyengíti a valutáját, hogy erősítse saját exportpozícióit, valahol másutt épp ellenkező hatás jelentkezik, és a játszma végösszege nulla lesz. Könynyen lehet, hogy ezt látjuk most a növekedés kapcsán is. Ami az egyik helyen plusz, az másutt mínusz és fordítva. Ez nem jó hír Amerika, Európa és a többi gazdaságilag fejlett ország számára, de nem is jelent világvégét. Ha nincs rá mód, hogy mindenhol növekedést gerjesszünk, zsugorodva kell jól élnünk. Ez nem lehetetlen, Serge Latouche francia közgazdász receptet is adott hozzá a növekedés nélküli gazdaság elméletével. Méghozzá jó receptet. Azt mondja például, hogy ha valaki 25 éves korában egy olyan mosógépet (autót, fűnyírót, sütőt, bármit) vásárol, amelyet aztán élete végéig használni tud, mert nem a kötelező avulást szem előtt tartó elvek szerint gyártották, valóban csökkenti a gazdaság teljesítményét. Semmivel nem csökkenti viszont a saját maga jólétét – és végső soron ez volna a valódi cél, nem a kényszeres növekedés. Kár, hogy mire eljutunk idáig, át kell élnünk néhány gazdasági krízisnek mondott felfordulást. S akkor még olcsón megússzuk.