A parlagfű zsarnoksága

Magyarországon évről évre több a parlagfű, és egyre több a (nem csak parlagfű-) allergiás. De miért kell ennek így lennie? – kérdezik most egyre hangosabban betegek, hozzátartozók és még nem allergiás egészségesek – mielőtt ősz végével a kérdés lekerül a napirendről, hogy jövő tavasszal ismét felbukkanjon.
Az Ambrosia már az 1920-as években kimutatható volt Magyarországon, de elterjedtsége ötven év alatt alig változott. A következő évtizedben azonban a fertőzött területek nagysága megháromszorozódott, és manapság az ország területének alig 15 százaléka parlagfűmentes. A magyar mezőgazdaságot egykor a politikai akarat tette tönkre: jövedelmezőségének rontásával, a munkaerő városokba terelésével, az együttműködő falusi közösségek szétverésével, tőkekivonással, óriási földterületek magánosításával potom pénzekért, szerencsések részére. Szakértők szerint ezek nyitották meg az utat a parlagfűnek is. Van ugyan Európában máshol is, éves pollenterhelésünk azonban többszöröse bármely más országénak, és csúcstartók vagyunk mind a szezon hosszát, mind a napi pollenmaximumokat illetően.
Nem véletlen tehát, hogy a 2,5 millió légúti allergiás (szénanáthás és asztmás) beteg közel felének vannak tünetei júliustól októberig. Ez idő alatt egyes allergiagyógyszerek fogyása megduplázódik a téli hónapokéhoz képest, ám a szénanáthás betegek negyedének kezelése felel csak meg tüneteik intenzitásának – holott a gyógyszerszámla biztos, hogy meghaladja a 15 milliárd forintot. A leggyakrabban használt „antihisztamin” gyógyszerek támogatása megszűnt, egyes kezelésformák éves költsége közelít a százezer forinthoz – OEP-támogatás híján. Az „alulkezelt” betegek életminősége rossz, holott bevált kombinációkkal akár kifogástalan is lehetne, munkateljesítményük 25 százalékkal is csökkenhet a magas pollenkoncentrációban. A pollenjelentések segítik a tájékozódást, de az alulfinanszírozott, munkatársakat nélkülöző aerobiológiai hálózat által péntekenként közreadott országos heti pollenjelentés legfrissebb adatai vasárnapra vonatkoznak. Az öt nap késés miatt ezek már főleg a kutatókat érdeklik. De mit is tehet az allergiás, látván, hogy magas vagy akár igen magas értékekre számíthat a következő napokban is? Hajat mos? Cipőt vált, ha hazaér? Ki sem mozdul a lakásból? Vagy gyorsan külföldre utazik? Ezek a leggyakoribb tanácsok nyáridőben. Az interneten keringő információkkal egyébként is csínján kell bánni. Orvosi portálokon lehet olvasni, hogy a parlagfű-allergiás ne egyen dinnyét, mert a keresztreakciótól súlyos állapotba kerülhet – ami ennyire általánosan nem igaz; hogy kalcium mindig legyen az allergiásnál, ha életben akar maradni –, de az teljességgel alkalmatlan súlyosabb tünetek befolyásolására.
Nem kétséges, irtani kell. De ki, hol, mikor és hogyan? A média figyelmének középpontjában főleg a kiskerttulajdonosok és városi önkormányzatok vannak, de a nagy pollenforrások az elhanyagolt külterületi földek. A közelmúltban fejeződött be az állami földvagyonra vonatkozó felmérés. Százezer hektár termőföldünk egyáltalán nem volt nyilvántartva. Mi teremhet ennyire gazdátlan területeken parlagfüvön kívül? Mondják, a sokszor fellelhetetlen tulajdonost először fel kell szólítani az irtásra, és csak ezt követően lehet kényszerkaszálni, talán a nyár végén, közös költségünkön. De miért ne lehetne az irtást a törvényi határidő (jelenleg június 30.) után azonnal, további jogi finomkodás nélkül és helyett elvégezni – és költségeit jelzálogként bejegyezni az ingatlanra? Egy jelzálog(ok)kal terhelt föld korlátozott forgalomképessége gond lehet a tulajdonos számára, a kézbesíthetetlen számla aligha. Mondják azt is, hogy a parlagfű-fertőzöttség mértékét meghatározó jogszabályok nem eléggé egyértelműek. Aki bármekkora bevételt remél egy parlagfűvel fedett napraforgó-parcellától, hajlamos lehet csak az utóbbi növényt látni. Jogalkotásunk hosszú ideje tartó „megfontoltsága” a kérdésben már biztos, hogy százmilliárdokba került terméskiesésben és egészségveszteségben számolva.
Megbecsülte már valaki, hogy van-e egyáltalán elég kapacitás az ismert, fertőzött földek évenkénti inkább három-négy, mint kétszeri kaszálására, beleszámolva a közmunkások időben korlátozott, de teljesítménykényszerrel nem szembesített munkáját? Nem lehetne határozottabb gépesítéssel elősegíteni a feladatok elvégzését? Ha nincs elég kapacitás az irtásra, célzottan, a legnagyobb pollenforrások felszámolásával kellene kezdeni a több évre tervezhető munkát, figyelembe véve a levegőszennyezést is, ami megsokszorozza bármely pollenallergia kiváltó hatását. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy parlagfűszegény oázisban, mint Eger, vagy egy nagy nemzetközi forgalmú út mentén irtanak-e azonos méretű területet; hogy a főút egy-két méteres, lenyírt szegélyén túl parlagfűmezők lengedeznek-e. Az irtás a leggyorsabban, legnagyobb területen minden bizonnyal korai kihúzással, majd kaszálással, nyírással teljesíthető, de vannak-e ismert költséghatékonysági számítások más módszerek (például a vegyszeres gyomirtás) alkalmazásával kapcsolatban?
A parlagfű-mentesítés többéves, komplex, az egész országot, helyesebben az egész Kárpát-medencét érintő összehangolt tevékenységet igényelne az információgyűjtéstől és -elemzéstől idő- és helyspecifikus irtási tervek elkészítéséig; erőforrások ismeretét és fejlesztését; ha kell, kikényszerített, összehangolt együttműködést polgárok, önkormányzatok és állam között. Sokan kormánybiztosság megszervezésében látnák a kitörés lehetőségét. A feladatok összetettsége és időigénye ezt kétségtelenül indokolná is. Amíg azonban erre sor kerülhet, legalább a bőven rendelkezésre álló, sokfelé kallódó adatok, megfigyelések, széthúzó érdekek összehangolására mindenképpen égető szükség lenne egy új nemzeti parlagfű-mentesítési akcióprogram kormányzati elfogadására, ami a tennivalók fontossági sorrendjét, eszközeit, a végrehajtás kereteit, lehetőségeit, a feladatok mellé a felelősségeket is rögzítené, kötelező erővel. Ha nincs útitervünk és iránytűnk, 2012-ben is csak téblábolni fogunk.
Az irtás nem csak közös kötelesség, végső soron jó üzlet is az egész társadalomnak. Hatékonyságával párhuzamosan évről évre csökkennek a költségei, munkáskezek szabadulnak fel, terméseredménynek javulnak a leginkább érintett napraforgó- és kukoricatáblákon, kevésbé elhanyagolt lesz lakókörnyezetünk, és mindenekelőtt kevesebb lesz az új beteg, a tünet, zsugorodnak a gyógyszerszámlák, egészségügyi ellátókapacitás szabadul fel. Ha már csak néhány lepréselt példány Ambrosiánk lenne a herbáriumokban (vannak ilyen szerencsés országok), évi ötven–száz milliárd forint közvetlen és közvetett kiadástól szabadulnánk meg.
Ezt az elérhető célt azonban jóval meggyőzőbben kellene kommunikálni, hogy tettekben megnyilvánuló társadalmi konszenzus jöhessen létre. Ehelyett a levelezőlistákon és a Facebookon egyre dühödtebb bejegyzések olvashatók kormányzati koncepciótlanságról, halogatásról és mulasztásról. Mantraként hangzik el egyidényes szakértők szájából minden esetben, hogy mennyi beteg van, hogy egyre több beteg van – de az egészségpolitikusok hangja alig hallható. Pedig a parlagfűprobléma, szélesebb értelemben az allergiák kérdése mindenekelőtt egészségkérdés. A legnagyobb veszteség a beteg ember, és a legtöbbet a visszanyert egészséggel, a helyrehozott munkaerővel nyerhetünk. A parlagfűallergia-kérdés nem oldható meg magában, irtogatva, hatékony allergiaellátó hálózat megszervezése és finanszírozása nélkül. Az allergia egyre több ember egyre több szervét bevonó betegség, amelynek egyik, de nem egyetlen oka az agresszív, erősen allergén pollenek mennyiségének növekedése a fokozódó légszennyezéssel együtt. A leghatékonyabb megoldás jelenleg az orvosi, gyógyszeres – ne legyenek illúzióink: egyre kevesebb orvossal, egyre hosszabb várólistákkal.
Ma hiányoznak a határozott, eredményességet ígérő kormányzati tervek, és csak a szomszéd földjét látja parlagfüvesnek majdnem minden telektulajdonos. Nincsenek keretei a társadalmi véleménynyilvánításnak, ezért sok jó ötlet felhasználatlan marad. Az emberek és a politikai döntéshozók nagyobb része továbbra is mezőgazdasági-igazgatási-büntetési-kényszerkaszálási kérdésnek, a földtulajdonosok magánügyének tekinti a parlagfű terjedését, és a legnagyobb súlyú, közös jövőnket romboló egészségügyi kártétel szinte teljesen elsikkad. Az allergiásoknak továbbra is azt kell érezniük, hogy az ő problémájuk érdeklődést sem kelt, támogatást sem kap; a társadalmi szolidaritásból csak a pár hónapos szezon túlélésére biztató hangokra telik.
Mindenki szem a láncban: egészségüket tékozlók, betegek, irtás- és egészségügy-szervező hivatalok, döntéshozók, politikusok. A parlagfű zsarnokságát csak közösen tudjuk megdönteni.

A szerző allergológus