Persze Cormac McCarthy legyen a talpán, aki szépirodalmi erejű westernt képes alkotni. A könyv – akárcsak a film – a tizenéves, a vadnyugatot és a sci-fit kedvelő, a ponyvákat tucatjával faló olvasóközönségnek készült, ebben a műfajban pedig igen tisztességes munkának számít. Jól ötvözi a két műfajt egy érdekes kísérletben; a western és az idegenek inváziójának szinte minden kliséje egymásra talál Joan D. Vinge regényében.
Nem véletlen, hiszen a történetépítés legalapvetőbb, már-már az eposzokat idézően csupasz és erős terepe a vadnyugat. Elhagyott, elszigetelt világ ez, magányos, általában bűnei miatt vezeklő hőssel, párbajszerű öszszecsapásokkal, sakkfiguraként mozgatható archetípusokkal. Az író nyilvánvaló célja a nem fekete-fehér karakterek létrehozása, azonban végül mégsem tud túllépni a bevett fordulatokon; a szereplők valahogy kötelezően hús-vér emberek, a főhős sötét múltja sem vet fel éppen Dosztojevszkij-mértékű etikai miliőt, egyszerűen az űrlények elleni harc élére áll, és hősként viselkedik, kompenzálva korábbi útonállásait. Regénybeli ellentéte az ezredesből lett marhabáró, aki a kalandok végére átlényegül pozitív karakterré, a közösség oszlopává.
Mindent egybevetve tisztességes amatőr munkáról van szó, s bár a kifinomult ízlésű sci-fi-, illetve westernrajongókat aligha szögezi majd a fotelbe, nem kell rögtön kitépni a gyerek kezéből. Kétségtelen, hogy az irodalmi műveltséget ez a regény sem is bővíti, a kasszasikerek könyvverziójának elolvasására esetleg még rávehető kamaszok képzelőerejét biztosan fejleszti. Manapság pedig ez is (fél)siker.
(Joan D. Vinge: Cowboyok és űrlények, Athenaeum Kiadó, 2011.)
origo.hu
Ezt üzenték Magyar Péternek az emberek
