Dobókészség

Több mint hatvan év után újjáéled egy főváros közeli település vízisport-kultúrája. Veresegyház vízilabdásai a maguk öröme mellett a helyi gyermekekért tempóznak hetente többször, de a szabadvízi játék a krónikus vízhiánnyal küszködő sportág jövőjének is egyik záloga lehet.

Doki, két méterig, a piros bójáig nyugodtan előrejöhetsz! – kiabál be Pásztor Attila alkalmi bíró a Tavirózsa vendéglő teraszáról Széchenyi Kornélnak. A baleseti sebész végzettségű, jelenleg egy művesekezelést szervező cég hazai vezetőjeként dolgozó pólós egy kicsit előbbre úszik, erőt gyűjt, majd átdobja a labdát a pályán. Túlsó kapu előtt várakozó két csapattársa megpróbálja bepöckölni. Ha sikerül, gól, ha nem, jöhet a másik csapat.
Megy a dopplerezés a veresegyházi Malom-tavon, Magyarország egyetlen tavi vízilabdapályáján. Ez a játékforma, mondja két sípolás között Pásztor Attila, az Octopus Búvár- és Vízilabda-egyesület vezetője, hajdani békéscsabai játékos, igen elterjedt volt régebben, de ma már az állandó vízhiánnyal küzdő hazai vízilabdasportban viszonylag ritkán alkalmazzák. Kissé – bár jól fejleszti a dobókészséget, és láthatóan igen szórakoztató – pazarló edzésmódszer: hat ember lefoglal egy egész pályát.
Ám a gyönyörű augusztus végi vasárnap délutánon épp megfelelő tréning a helyi erők átmozgatására. A hat csapattal lebonyolított, rögtönzött dopplerminitorna résztvevőinek összetétele meglehetősen vegyes: a negyvenéves doki és hasonló korú társai mellett ott tempózik tizenhárom éves kisfia, számos más gyerek, több tizenéves, a BVSC-ben játszó, ám ide kötődő fiatalember, és ha úgy alakul, maga Pásztor is beugrik kapusnak. Ahogy az ötvenhárom éves Krenedits Sándor is, a Veresegyház és környéke természeti értékeit óvó Tavirózsa Egyesület elnöke. Ő építette a pályát – mivel természetvédelmi területen vagyunk, nem műanyag, hanem fakapukból és facsíkokból. Az ő, valamint szerzőtársa, Tatár Sándor szerkesztésében a minap megjelent Természeti kincseink védelme Veresegyház térségében című könyvből azt is megtudjuk, milyen hagyományokat élesztett fel egy maroknyi lelkes sportbarát Pásztor és társai vezetésével a Budapesttől alig harminc kilométerre fekvő településen.
A már 1430-ban egy oklevélben „nádas halastóként” említett tavon – nem kis részben Krenedits nagyapja, Krenedits Sándor rákosszentmihályi főjegyző erőfeszítéseinek hála – a két világháború között élénk fürdőélet alakult ki. Az elsősorban a közeli külső-pesti kerületek, Újpest és a Rákos-vidék kispénzű hivatalnokaiból és értelmiségijeiből verbuválódó vendégsereg nem flancolt, csak jól érezte magát. „Az egész közönség hol a vízben lubickol – idéznek könyvükben Kreneditsék egy 1925-ös újságcikket –, hol a napon sütkérezik. Ebéd, tarokk, vacsora, minden csak fürdőruhában, sőt úszónadrágban.” S a vacsorához természetesen dukál a cigányzene: a teraszon Berki Zsigmond prímás muzsikál zenekarával, miközben a vízen lampionos csónakok imbolyognak.
Nyaranta alig lehetett szabad szobát találni a környéken a harmincas években, és a Veresegyházi Sport Clubban már úszó- és vízilabda-szakosztály is működött, utóbbi a maihoz hasonló, elhatárolt pályán tartotta edzéseit. Ekkoriban olyan nagycsapatok is sűrűn megfordultak a helyiek által akkor a vízminőség szempontjából a Balatonnal egy napon emlegetett tóban, mint az 1875-ben alapított Magyar Atlétikai Club (a MAC) vagy az UTE, sorai közt a kétszeres olimpiai bajnok Halassy Olivérrel. Sem őt, sem a többi nagyágyút nem zavarta, hogy a bíró ekkoriban a pálya középvonalánál lehorgonyzott csónakban állva vezette a mérkőzéseket.
A fénykor alig egy évtizedig tartott: 1939-ben elhunyt Krenedits Sándor, valamint a parton épült vendéglő és panzió tulajdonosa, a helyi sportélet másik motorja, Wekerle János, és természetesen a közelgő háború is éreztette hatását. „1940 szeptemberében Isaszeg–Gödöllő felől vonattal érkezett Veresegyházra egy század munkaszolgálatos, köztük Radnóti Miklós és Vas István költők – tudósít a Krenedits–Tatár-féle könyv. – A vasútállomáson és a tó környékén helyezik el őket. Szeptember 19-én hajnalban Radnóti ezt írja a naplójába: »Köd fürdik a tóban, szuszogva hempereg.«”
A háború után nem sokkal újra felépítették a vízilabdapályát, a bajnokság másodosztályába benevező helyiek még edzőt is fogadtak: Keserű Alajos Los Angeles-i olimpiai bajnokot. Mindezt természetesen saját pénzen, sportszerelemből. Ám lelkesedésüket hamar letörte az épülő új rendszer, amely „úri” sportnak bélyegezte a pólót, így a tavon hamarosan elhalt a vízi sportélet. A strand – igaz, meglehetősen ingadozó színvonalon – továbbra is működött, de miután 1987-ben a Köjál néhány napra bezáratta a cianobaktériumok (közkeletű nevükön „kékmoszatok”) túlszaporodása miatt, vonzereje jelentősen csökkent a fürdőzők szemében.
Aki manapság a veresegyházi tóhoz látogat, kékmoszatot nem, csak vidám zsivajt és jó kedélyt talál. No meg lelkesedést. A helyi vízilabda potentátjai a strandvendéglő teraszán fogadnak, gyülekezik az Octopus legénysége. A felnőttcsapat szinte kizárólag 35–40 éves férfiakból áll, akik két éve az országos bajnokság másodosztályába is beneveztek. Egyelőre kevés sikerrel: az idén egyetlen győztes meccsük sem volt. Igaz, nem is ez a lényeg.
– Nemrég riportot készített rólunk egy kereskedelmi televízió, és az egész arra volt kihegyezve, hogy mi vagyunk Magyarország legrosszabb vízilabdacsapata – mondja Pásztor Attila. – Csak az maradt ki a filmből, hogy mi ezt nem ezért csináljuk. Tudjuk, hogy sohasem vehetjük fel a versenyt például a Vasas tizennyolc éves, erőtől duzzadó, profi utánpótlás játékosaival, akik ugyanebben az osztályban játszanak. Ez nekünk hobbi, az egész lényege az, hogy olyan műhelymunkát alakítsunk ki a tavon a veresegyházi és a környező települések gyerekei számára, amelyből felnő egy új generáció, és amelyre egyébként Budapesten is nagy szükség lenne. Öt–tíz gyerekünk már elkerült olyan nagycsapatokhoz, mint a Fradi, a BVSC vagy az Újpest, és látva az érdeklődést, ez a szám csak nőni fog.
Az egyesületben több mint száz vízilabdás edz, nyolcvan százalékuk tizennyolc év alatti. És sokkal több lehetne, ha a városi iskola tanuszodája mellett végre felépülne egy sportuszoda is. Ez körülbelül háromszázmillió forintba kerülne, és a kihasználtságával egész biztosan nem lenne probléma.
– Veresegyházra rengetegen költöznek ki, a lakosság arányához képest országos szinten is itt van az egyik legmagasabb gyerekszám – mondja Csombor Zoltán, a magyar ifiválogatott egykori trénere, aki nemcsak csapattagként, hanem edzőként is erősíti az egyesületet. – Szerintem itt némi akarattal és persze pénzzel három-négy év alatt Szentes-, Szolnok- vagy Szeged-szintű vízisport-bázist lehetne létrehozni.
Ám addig is, míg felépül egy télen-nyáron használható edzőhely, vagy találnak olyan céget, amely az új sporttörvény szerint jókora adókedvezményért cserébe támogatja a csapatot, marad a társadalmi munka. Csombor és Pásztor mellett a gyerekek edzői, Vince Gitta és Dobos József is ingyen dolgoznak, még költségtérítést sem kapnak. Közben fáradhatatlanul szervezik a tornákat, edzőmeccseket és külföldi edzőtáborokat, és bíznak abban, hogy előbb-utóbb valaki felismeri: a még mindig meglehetősen fővároscentrikus vízilabda fejlődésének egyik záloga épp a hasonló társaságok támogatása lehet.
– A vízipóló nagyon erőteljesen fejleszti a különféle képességeket, köztük a szem-kéz koncentrációt – ecseteli Dobos József a sportág előnyeit. – Legtöbb elemében a kosárlabdához hasonlít, ám itt olyan mozgást kell végezni, amilyet még szárazföldön is nehéz. Nem véletlen, hogy a pólósok közt a többi sportolóhoz képest magasabb a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya.
Persze a legtöbb gyermeknek még maga az úszás is probléma: a szakemberek évek óta szajkózzák, hogy a magyar, bár sokan úszónemzetnek gondolják, egyre inkább távolodik a víztől, nagyon sok gyerek alapszinten sem tanul meg úszni. A veresi vízilabdásokkal ilyen gond nincs, ők már egy-egy kupán is megállják a helyüket. Ellenfeleiket gyakran a Malom-tavon fogadják.
A felnőttek nem játszhatják hivatalos meccseiket a megszokott környezetben (ez egyébként nemzetközi tendencia: ettől az évtől már Horvátországban és Montenegróban is csak edzésre használják a tengeri pályákat). Olimpiai bajnokokkal azonban már ők is kapcsolatba kerültek, akárcsak harmincas évekbeli elődeik: gyakran játszanak edzőmeccseket Leányfalun, ahol az egykori válogatott kapus, Kósz Zoltán edzi a Kópé Vízilabda-egyesület játékosait, de Sydney hőse már Veresegyházon is vízbe ugrott egyszer, kapusként segítve a helyieket. Utóbbiak elszántságát nézve korántsem kizárt, hogy a fehér tündérrózsák szomszédságában már ott tempózik a jövő egy-két olimpiai bajnoka.