Kéjelgés a szublimálatlanságban

Ezt írta rólunk Lévai Júlia a Galamus.hu portálon. „Ahogy én látom, a jobboldali újságíró attól jobboldali, hogy szublimálatlanul képviseli a nyersességet (sic!) és a feldolgozatlanságot, mi több, kéjeleg a szublimálatlanságban. Egyszerűen szólva: a jobboldal újságíróinak tudatossági szintje semmiben sem különbözik közönségének tudatosítási szintjétől. Az ő hangja tényleg a nép nyers és megformálatlan hangja.”
Lévai a Halálba menekült adósok című publicisztikámból kiragadott pár gondolatot, és ezek alapján mélylélektani búvárkodással be akarta bizonyítani, hogy rögeszmés vagyok. Az öngyilkos devizahitelesek tragédiáját taglaltam, de Lévainak jellemzően nem a bekövetkezett tragédiák ragadták meg szociális érzékét (vajon hová szublimálta?), hanem csupán az a rész, ahol a keserűségem kimondatott velem egy egyszerű tényt, hogy tudniillik Patai Mihály, a bankszövetség elnöke Biszku Béla veje volt. S karrierjének felívelésében bizonyára szerepet játszott a rokoni kötelék. Sok ilyen különös karrierfölívelésnek voltunk tanúi, miközben a diktatúrából úgy mentünk át a valódi választáson alapuló többpárti demokráciába, hogy a népnek csak csendes statisztaszerep jutott.
Ha Lévai Júlia csak engem támadott volna, legyintek rá. De ő a személyemet sértegető szóömlését arra használta föl, hogy az egész jobboldali sajtó felett pálcát törjön. Ezért legyintés helyett kénytelen voltam időmet arra vesztegetni, hogy egy helyesírási gondokkal küzdő asszony erőltetett mívességgel összetákolt zavaros, kusza gondolatsorának velejét próbáljam meg kihámozni, amit ő egy forró augusztusi délelőttön kínlódott ki magából, miközben erősen megfakult kékharisnyáját szublimálatlanul hagyta a szennyesben. Hogy rajtam keresztül az egész jobboldali újságíró-társadalmat akarta a sárga földig lealázni, vagyis hogy neki szerény személyem magát a jobboldali újságírást jelenti, azt persze fölfoghatom bóknak is. Csakhogy ha velem van baja Lévai Júliának, abba a bizonyos szublimálatlanságba ne keverjünk bele ártatlanul másokat is. Hiszen a jobboldali újságírók között is szép számmal vannak olyan kollégáim, akiknek a tudatossági szintje megüti, netán meg is haladja Júlia asszonyét, és az újságírást az őáltala megostromolt csúcsok közelében végzi.
Én ugyanis nem érzem sértőnek, hogy tudatossági szintem semmiben nem különbözik közönségemétől. Ha olvasóimat nem zavarja az én bárdolatlan nyersességem, ha nem illannak el a szürke alföldi őszi ködben szövegeim hatására (Lévai úgy írná, „nem szublimálnak”), akkor megleszünk így együtt még egy jó ideig a mi kis szublimálatlanságunkban. Ha néha-néha elvetném a sulykot, véletlenül egy-egy olyan száraz szikár ténnyel borzolnám fel a kedélyét az olvasónak, amitől például Lévai Júlia olvasótársuk is menten elveszti öszszes nyájasságát, alkalmazzák önök is a lélekbúvárok által ajánlott szublimációt: a kaszát, kapát ilyenkor nem kiegyenesíteni kell, hanem szépen megélezni, és nekilátni a gaz kiirtásának – a kertben. De festhetnek is, nem ördögöt a falra, hanem egy szebb, új világot vászonra, zöld fákkal, nappal, csinos domboldali házakkal, virágokkal. Bevallom, én a hímezés-hámozás helyet hímezni szoktam beregi keresztszemeseket, legszívesebben a tyúklábbal szegélyezett Rákóczi-mintával. Tudatossági szintemből erre futja, mondaná Lévai Júlia: tyúklábbal kéjelgek a szublimálatlanságban. Ő nyitotta föl a szememet, mert most már tudom, minek köszönhetem ezt a nyers szenvedélyt a beregi keresztszemesekhez. A genetikának. Lévai ugyanis ezt írja: „A jobboldaliak családi örökségeit, kapcsolatait említeni sem érdemes, hiszen ezek attól jobboldaliak, hogy vitán felül ők rendelkeznek a legtökéletesebb és legértékesebb, a társadalom számára leghasznosabb családi örökségekkel. Amelyekbe beletartozik az a specialitás is, hogy az emberiség örökítőanyagától eltérően az ő DNS-ükben »hazafi«, »nemzetüdve«, »kétharmad-érvényesítő« és »passzátszél-fúvó« gén is kimutatható. (Másoknál a gének csupán biológiai– fizikai jellemzőket határoznak meg, és ezeket is legkevesebb két-, de általában négy-öt gén együttállása révén, ami jobboldalról nézve már túl bonyolult, majdhogynem liberális feltételrendszer – nem használható.)” A történelemben voltak olyanok, a XX. század első felében, akik bizonyos egyedek magasrendűségét a génekből vezették le, és hatalmas tragédiát okoztak a világnak. Fura, hogy Lévai így bele tudja vetni magát a gének általi meghatározottságokba, de fájjon ettől az ő és barátai feje. Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll majd ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék – mondta egyszer valaki, talán csak amiatt, mert „nemzetüdve” génnel volt megfertőzve.
Ha a sokat szenvedett népünk hangja éles egyértelműséggel jelenhet meg a médiában, talán megmarad az esélyünk arra, hogy feszültséggel terhes időkben is tárgyalások útján intézzük el vitás dolgainkat. Ha nyers, tiszta és egyértelmű hangra lesz szükség ehhez, én sem fogom cizellált, körmönfont szövegek mögé rejteni a valódi mondanivalómat. Eddig se tettem ezt, ezután se fogom az újságírást összekeverni a rejtvényszerkesztéssel. Lévainak egyébként tényleg kreatív élményt nyújthat a szublimáció, csak sajnos ő nem festésbe, szövésbe vagy gobelinhímzésbe tolja át a hétköznapi feszültséget, hanem hosszú, semmitmondó, unalmas cikkekbe.
Egyébként a probléma gyökere az lehet, hogy tényleg nem egy nyelvet beszélünk Lévaival. Mert belőle én csak a lenéző zsigeri undort érzem irányomban és rajtam keresztül az összes, jobboldalon munkálkodó újságíró kollégáim iránt. Készüljön föl rá Lévai Júlia, hogy ha a pártállami diktatúrában a politikai elítéltekkel szemben a legkeményebb fellépést sürgető pártvezetőnek bármilyen retyerutyája, bármilyen pozícióban is megkeseríti kortársaink életét, nem fogjuk szó nélkül hagyni a kapcsolati hálóban betöltött szerepét. És nem azért nem hallgatjuk el a nyers igazságot, mert kéjelegni (hű, mily’ „borzongtató!”) van kedvünk a szublimálatlanságban, hanem azért, mert kötelességünknek érezzük minden általunk fontosnak tartott tényadat nyilvánosságra hozását.
Egyébként érdekes, a Galamus.hu egyik szerzője, Cserni János bíró évekkel ezelőtt törvénysértő ítéletben foglalkozott újságírói tevékenységemmel. Azt másodfokon megsemmisítette a bíróság. Lévai gonoszkodásának nincs ellenszere. Nincs másodfok. Ez rögvest beleég az ember lelkébe. Ilyenkor az ember lánya gyógyír gyanánt olvas egy kis Lévai-szöveget. Például ezt 2005-ből, az ÉS-ből: „…a Magyar Rádióban hosszú évek óta felekezeti harangszavakra, olykor bájos, de a helyzethez nem illő giling-galangokra váltják fel az egykor mindenkinek szóló, komoly nemzeti harangszót. Amit a világnézetétől függetlenül, az otthonosság és a megszokás révén mindenki a magáénak érezhetett. És amelyhez senki nem fűzött az álpluralizmus vörös farkával feldíszített, ostoba, a helytörténetet a nemzeti történelemmel azonosító, süket dumát. Leöntve üres patetizmussal, a topográfia felmagasztosításával és infantilis animizmusokkal.”
Egy ilyen csupán helytörténeti jelentőséggel bíró református templom harangja édesapámat kísérte utolsó útjára… Ezért a mentalitásért nem tudok én mit kezdeni Léva Júlia alantas kritikájával. Mert az a fülembe csengő harangszó elfeledteti velem az „álpluralizmus vörös farkát”. Persze lehet, ez is az én hibám…