Fiatalkorában megjegyzett két könyvet: Huxley Szép új világ című művét, valamint Rachmanova Szerelem, Cseka, halál című trilógiáját, és arra gondolt, az emberi lények „keltetését”, az alfák, béták, gammák világát nem akarja megérni. Mégis megérte. Rachmanova történetét, egy polgári család beilleszkedését a lenini útba sem akarta megérni – de megérte azt is. Ettől kezdve tudta, hogy az élet illúziók sorozata.
A ritmikus torna tanára volt, a háború alatt önkéntes ápolónő Budán, az Alkotás utcai helyőrségi kórházban. Itt dekkolt a gégészeten Thassy Jenő és Görgey Guidó, az ellenállás két fiatal tisztje, akiknek az életük később az emigrációban teljesedett ki. Mentettek mindenkit, akit csak lehetett, mentesítő papírokat szereztek és állítottak ki. Ebben a kórházban rejtegették Karinthy Ferencet is. A háború után Pottyondy Zsófia a kisgazdapártban keresett munkát. Itt ismerkedett meg Saád Bélával, az Új Ember egykori felelős szerkesztőjével és kiadójával, a hetilap első nemzedékének meghatározó alakjával. Neki köszönhette, hogy 1947 márciusában a laphoz került. Kezdetben adminisztrációs teendőket látott el, a levelezést kezelte, de amikor kényszerből meg kellett válniuk több munkatársuktól, ő lett a szerkesztőségi titkár és az archívum vezetője.
– Saád Béla nemcsak kitűnő szerkesztő és szigorú főnök volt, hanem rendkívüli szociális érzékű ember is – emlékezett Szofi néni. – Azoknak mondott fel, akiknek a családtagjuk pénzkereső volt. Halász Alexandra, a korábbi szerkesztőségi titkár nyelveket beszélő, ragyogó felkészültségű újságíró volt, a férje azonban havonta pénzt vitt haza. Így aztán Alexandrát küldték el, én viszont maradhattam. Tudniillik elvették az édesanyám nyugdíját. De igyekeztem meghálálni a bizalmat, és hatvan éven keresztül szolgáltam a lapot.
Az Új Ember első száma 1945. augusztus 9-én jelent meg. Hónapról hónapra izmosodott, úgyhogy a kezdeti huszonötezer példányból 1947 végére már száznegyvenezer példány kerekedett. A kommunista hatalomátvétel azonban véget vetett a szép reményeknek. Államosították az egyházi iskolákat, feloszlatták a szerzetesrendeket, üldözték és börtönbe vetették a papokat. Nagy nehézséggel és sok leleménnyel sikerült csak megőrizni a lap hitelét, ami elsősorban egy bencés szerzetesnek, Pénzes Balduinnak volt köszönhető, aki az indulástól 1980-ig, haláláig volt a lap főszerkesztője. Pénzes többször utasította vissza Rákosi Mátyás kirohanásait a katolikus egyház és hívei ellen. Amikor Ortutay Gyula bejelentette a fakultatív hitoktatást, verses szatírát közölt a lap, de hiába volt minden. Össztűz zúdult rájuk, úgyhogy 1949 és 1953 között már egyre több dolgot kellett elhallgatni. Ebben az időszakban napirenden voltak a raportok a Gyorskocsi utcai ÁVO-fellegvárba.
– Amikor egyszer Pénzes Balduint is berendelték – idézi fel Szofi néni –, azzal jött vissza Saád Bélához, hogy: „Béluskám, ugye legközelebb te mész be?!” Pénzes szerkesztői-diplomáciai érzéke nyilvánult meg abban is, hogy kiket vett maga mellé. Olyan írók és hírlapírók vették körül, mint Ijjas Antal, Mihelics Vid, Kunszery Gyula, Melocco János, Kézai Béla, Ujlaki Andor, Rónay György, Possonyi László, később pedig Sinkó Ferenc, Szigeti Endre, Magyar Ferenc és Radó Polikárp. Egy ilyen csapat pedig nagyszerűen védelmezte a hit bástyáit. Fekete István a kezdetektől írt novellákat és tárcákat.
A legnehezebb szerep a Mindszenty-per idején hárult rájuk. Szofi néni szerint a főpásztor nem kedvelte a lapot, mert harcosabb kiállást várt volna el tőlük. Ezzel együtt a koncepciós per lezajlása után a hazai hírlapok közül 1949 elején csak az Új Ember nem bélyegezte meg a bíborost. És ez sem volt akármilyen tett!
Aztán eljött az az idő, amikor a papírmennyiség csökkentésével ismét csak huszonötezer példányban jelentek meg. De sajtótörténet az is – és hasonló eset aligha fordult elő Magyarhonban –, amit ebben a szorongatott helyzetben kieszeltek. Elpostázták az Új Embert a Dunántúlra, de beletettek mindegyikbe egy slejfnit, és arra kérték az olvasókat, hogy amint lehet, küldjék vissza a lapot. A visszaérkezett újságokat aztán a következő héten elpostázták az ország keleti felébe. Egy évig ment ez az akció, amikor egyik nap megjelent a szerkesztőségben egy hölgy, és kérte a kartonokat, amelyeken a címek álltak.
Először a Belügyminisztériumban, a nyugalmasabb időkben az Állami Egyházügyi Hivatalnál cenzúrázták a lapot. Többször megesett, hogy utasították Saád Bélát, vegyen ki egy mondatot a szóban forgó cikkből. Mire Saád azt válaszolta: borzasztóan sajnálja, de nem tudja megtenni az egyházi főhatóság engedélye nélkül. A belügy riposztja az volt, hogy a kiadó vezetője jelenjen meg másnap az Új Ember lapengedélyével… Azonnal riasztották Czapik Gyula egri érseket, akit később „vörös érseknek” tituláltak, hogy beszéljen Rákosival. Czapik lóhalálában Budapestre autózott, és megpróbálta Rákosit jobb belátásra bírni. Egyedül ő tudott a pártvezérrel beszélni.
Szofi néni állítja: Pénzes Balduin nagyon sok ceruzát „elfogyasztott” azzal, hogy kihúzta a cikkekből azokat a mondatokat, amelyeket várhatóan a cenzor is megtett volna.
– Emlékszem, Szigeti Bandi egyszer dühöngött: „A fene egye meg, Balduin pont a poént vágta ki!” Mire Kunszery Gyula megszólalt a másik íróasztalnál: „Bandikám, én már régen álpoénokkal dolgozom, és a szöveg közepén helyezem el a csattanót, azt kevésbé veszi észre.”
Volt olyan időszak az Új Ember életében, amikor kidobták a lap felét! De a legkritikusabb pillanatokban is akadt az inkriminált cikkek helyett több másik, melyeket esetleg éjjel három órakor vittek a nyomdába. Szofi néninek volt egy régi mosdószekrénye, ebben rakták le műfajok szerint a „beugrásra” váró írásokat, cikkeket. A cenzorok átfésülték az apróhirdetéseket is.
A hajdani szerkesztőségi titkárt a lap mártír munkatársáról, Melocco Jánosról is kérdeztük.
– Jancsi tüneményes alak volt. Vele akadtam össze először a szerkesztőségben. Egy csomó újsággal érkezett a hóna alatt. Ledobta a lapokat, és közölte, hogy katolikus híreket fogunk írni. Úristen, ez rögtönözni fog nekem? – villant át az agyamon, és a földre sütöttem a szememet. Melocco elővette a Le Monde-ot, és megkérdezte: „Mehetünk?” „Igen” – válaszoltam. Pörörörörö. Úgy diktált, mintha magyarul olvasna. Aztán folytatta a L’Osservatore Romanóval. Hét nyelven beszélt. Később megtudtam, hogy a kultúra diplomatája volt Rómában és Berlinben. Kolos Palival azt is vállalták, hogy a szerkesztőségi munka előtt befűtenek. Felhozták a tüzelőt a pincéből, rakták a kályhába a hasábokat, és közben Chestertont fordítottak. Azért emlékszem jól erre, mert engem is berendeltek, hogy írjak nekik. 1950 szeptemberében kiküldték Jancsit egy vidéki riportra, ahonnan nem jött viszsza. Akkoriban nem lehetett sehol sem érdeklődni, hogy hová tűnt el a munkatársunk. Fél év múlva jött be a szerkesztőségbe egyik családtagja, és elmondta: értesítést kaptak, hogy vegyék át a holmiját a Fő utcában… Koncepciós perben, hűtlenség és kémkedés vádjával végezték ki.
A nehézségek ellenére sosem fordult elő, hogy az Új Ember nem tudott megjelenni, 1948-ban azonban háromszor is elkobozták a lapot. Ez is sajtótörténelem, és az is, ami 1956-ban történt. November 4-én jelent volna meg, a szovjet intervenció napján. A nemzet köszönti bíborosát című vezércikket Ijjas Antal írta. A szép gondolatokat tartalmazó írás erkölcsi magasságokba emeli Mindszenty személyiségét. A lap egy hányadát már szombaton kinyomták, és ott állt kötegekben a 8-as szobában. Szombatról vasárnapra virradó éjszaka azonban ismeretlen emberek jelentek meg a szerkesztőségben, és egymás után dobálták ki az ablakon át az újságpaksamétát egy furgonra. A környék lakóinak fogalmuk sem volt arról, hogy mi okozta az Új Ember szerkesztőségében a sok zuhogást. Természetesen a nyomdába is bementek, és a gépről vitték el a megmaradt példányokat.
Az Új Ember egyedüliként a magyar sajtóban hét hónapig nem jelenhetett meg. Szerencsére azonban a Magyarországra érkező különböző segélyszállítmányokat – Saád Bélának köszönhetően – az egyház kezelte, az egyház volt az egyetlen biztos pont abban az időben, és a csomagok elosztásában az Új Ember munkatársai segédkeztek. Ők mentek ki a pályaudvarokra, a repülőtérre, és gondoskodtak arról, hogy az elosztás ne fulladjon botrányba.
Az újrainduláskor került a szerkesztőségbe Pilinszky János, aki eleinte verseivel, később prózai írásaival alkotott maradandót.
– Pilinszky Jancsika is szenzációs pofa volt, de nehezen beilleszthető a szerkesztőség rendjébe – mondja Szofi néni. – Annak idején szombaton is dolgoztunk, és úgy esett, hogy ő volt az ügyeletes, be kellett volna érnie reggel 9-re. De általában mindig késett. Amikor betoppant, mindjárt azt kérdezte. „Jaj, a Saád Béla már itt van?” Közöltem, hogy a szobájában tartózkodik. „Észrevette, hogy én még nem vagyok itt?” „Azt én nem tudom, Jancsikám – feleltem –, de hogy maga egyszer ki fogja húzni a gyufát, az biztos!” „Akkor én ki fogom vágni a nagy hisztit, és közlöm, hogy kiugrom az ablakon.” „Ez nem fogja meghatni Saád Bélát” – mondtam, és ebben maradtunk. Jancsi nagyon érzékeny lélek volt, de kedves és figyelmes mindenkihez. Pillanatok alatt olyan kapcsolatot tudott teremteni az emberekkel, amely megoldotta a nyelvüket. „Elviselhetetlen” – mondogatta sokszor, ha valami nagyon bosszantotta. Ma is sokszor mondaná…
Az olvasók gyakran küldtek verseket az Új Ember szerkesztőségébe, és ilyenkor a szerkesztők egytől ötig osztályozták őket, majd Pottyondy Zsófia megválaszolta a leveleket a sablonok szerint. Az egyik válasz így hangzott: „Nagyon szép gondolatokat tartalmaz, de a verstan szabályait még tanulnia kell. Ne adja fel! Stb. Máskor is szívesen állunk a rendelkezésére.” Nagyon kellett vigyázni, nehogy megsértsék a levélírókat, mert minden olvasóra szükségük volt. Abban az időben nem lehetett megtenni, ami manapság oly gyakori, hogy a szerkesztőségek válasz nélkül hagyják a leveleket.
Szofi néni így összegzett: neki szerencséje volt, mert az Új Embernél olyan kollégákkal hozta össze a sors, akik minden körülmények között családias légkört teremtettek. A felkészült és művelt emberek az élet nehéz pillanataiban is tudták, miből áll össze az élet szövete. És aszerint éltek, gondolkoztak, írtak és cselekedtek.
Alacsony, kicsi asszony ült velünk szemben. Ő sem kerülhette el a combnyaktörést, a járókeret elengedhetetlen társa egy ideje, a keret egyik oldalán mobiltelefon lóg, ha bármikor segítségre lenne szüksége. A szelleme azonban ragyogott. Ma már olyan hihetetlenül hangzik, hogy valaki hatvan évet töltött el egyetlen munkahelyen. Igaz, ez nem is munkahely volt, hanem egy olyan sziget, ahol sok volt az útakadályt jelző tábla, mégis világos volt a cél.
Szofi néni egy Pilinszky-kötetet vesz le a polcról. A neki szóló dedikálás így hangzik: „Kérek még egyet, Szofika!”
– Jancsika hozzátette: „Az irodalomtörténészek majd töprenghetnek azon, hogy mit kértem magától.” „Gondolja, hogy töprengeni fognak?” – kérdeztem. „Igen” – felelte Jancsika komolyan és határozottan. De én most besegítek az irodalomtörténészeknek, és elárulom, hogy a mindenható feketekávét kérte tőlem.
origo.hu
Ezeket az útakat zárták le az árvíz miatt
