(milyen a jó dizájn )

Én nem tudom, mit gondolnak igazán magyarosnak a jámbor külföldiek, most a XXI. század elején, vagy ha jobban tetszik, mi az, ami egzotikumként vonzza őket. Sokszor láttam a Balaton közvetlen közelében egy út menti csárdát, amely „hungarikumokkal” és rusztikus felszerelési tárgyakkal van díszítve, a vasalótól a húsdarálón át a rozsdás boronáig és ekéig, az út szélén „népviseletbe” öltözött elképesztő figurák csalogatják a vendégeket, körös-körül piros-fehér-zöld zászlók és betyárgatyák lobognak, van ősrégi szekér és faszánkó, az egész úgy néz ki, mint valami elfuserált skanzen, az ember el sem hinné, honnan került elő a rengeteg „muzeális” ócskaság. Annyi biztos, ha arra jár valaki, s először látja ezt a csoda csárdát, tátva marad a szája, s szinte nem hiszi el, hogy ilyesmi létezik.
A sok felhalmozott ősrégi, ütött kopott furcsaság, nem beszélve az út mentén hívogató műalakokról, engem kezdettől fogva némi kétkedéssel töltött el, és halvány sejtelmem sem volt arról, hogy miféle kulináris érdekességekre és élményekre várnak a vendégek odabent. De feltűnt, hogy sok fényes autó áll a vendéglőnél lévő parkolóban, kifejezett ellentétet képezve a cséphadarókkal és karikás ostorokkal. Őszintén szólva én az ilyen létesítményeknél, a formától és a dizájntól eltekintve, inkább az étlapra, s a szakács kvalitásaira vagyok kíváncsi, a rozsdás kukoricadaráló csöppet sem vonz annyira, mint egy kitűnően elkészített puha és zamatos szarvasgerinc vagy a balatoni szürke harcsából készült halpaprikás túrós csuszával. Némi gyanakvással töltött el a „dizájner” különös ízlése, attól tartottam, esetleg az ételekre is vonatkozik. Ezért nagy ívben elkerültem e helyet, a bejáratnál őrt álló, különleges hacukába öltözött figurákat, amelyek távolról holmi autóstoppos illúzióját keltették. A seregélyek kicsit tartottak tőlük.
Egy napon elhatároztam, hogy megnézem az étlapot. Meglepetésemre bőséges kínálatra találtam, az úgynevezett magyaros ételek mellett szerepelt milánói spagetti, vad, hal, töltött paprika, brokkoli, a pincérnő pedig úgy száguldozott az étlapokkal, mint a maratoni futó a győzelmi jelentéssel. Bodzapálinka is volt. És ami igazán meglepett: a rengeteg vendég, a más balatoni éttermekben tapasztalható, már-már helyenként elkeserítő pangás helyett. Számos német család ülte körül a rönkasztalokat, gyermekeik odakint az őskori vagy hőskori lovashámokat csodálták. Lányommal, vejemmel és két unokámmal ültünk le az egyik asztalnál, fokhagymafüzérek és pörge kalapok alá. A gyorslábú pincérnő azonnal jött, felvette a rendeléseket, miközben további vendégek özönlöttek. Mindegyikünk mást rendelt, én áfonyás vaddisznósültet, Tónika „kakajós pacsintát”, Ambruska milánói spagettit. (Itt közbevetem, hogy a „kakajós” szót okos számítógépem vonakodás nélkül hajlandó volt elfogadni, a „pacsintától” azonban kifejezetten idegenkedett.) Mivel egyre több lett a vendég, a pincérnő ötödik sebességre kapcsolt, így aztán egy órán belül hozzájutottunk a rendelt ételekhez, amelyek sem jobbak, sem rosszabbak nem voltak a balatoni éttermekben megszokottnál, sem árban, sem minőségben.
Miután fizettünk, megkérdeztem a személyzettől, hogy ki találta ki ezt a szédületes, már-már bődületes dizájnt, mire vigyorogva azt felelték: „Természetesen a főnök. Tetszik?” „Hát ilyesmit álmomban sem tudtam elképzelni. És látom, bejött.” „De be ám – néztek büszkén a vendégseregre. – A külföldiek nyilván ilyennek képzelik Magyarországot és ezt a főnök zseniálisan kiszimatolta.”
Hogy mi milyennek képzeljük a külföldieket, én nem tudom…