Jó harminc évvel ezelőtt, ha egy felnőttnek a nevemet mondtam, az általában visszakérdezett: ó, mint a miniszterelnök? És rokon? Nagyapámtól hamar megtanultam, mit kell válaszolnom az obligát kérdésre: igen, de csak oldalági. Aztán ahogy nőttem, a bemutatkozásomra adott reakciók is változtak. A szinte társadalmi osztálytól függetlenül jól értesült idősebb generációkat tájékozatlanabbak váltották fel. Jó néhány éve a többség már meg sem rezzen vezetéknevem hallatán. Aki mégis, általában azt kérdezi: ó, mint a telep? Jóval ritkábban: ó, mint az építész? S egyre kevesebben akadnak, akikből a Wekerle név előcsalogat valamiféle mélyen lappangó történelemtudást.
E szubjektív bevezető talán jól illusztrálja, milyen ütemben veszett az ismeretlenség homályába legtöbbre jutó (név)rokonom élete és munkássága. (Ma már tudom, hogy míg Wekerle Sándor ükapja, Wekerle Fülöp valamikor a XVIII. század második felében családi okokból érkezett Württembergből Magyarországra, az én őseim szintén ekkortájt, ám a Mária Terézia-féle nagy betelepítések keretében leltek új otthonra Bácskában. Így a fent említett „oldalági rokonság” sem bizonyított.) Pedig Wekerle Sándor megérdemli, hogy az utókor emlékezzen rá. Sőt nem egy intézkedése, gazdaságpolitikai elképzelése aktuálisabb, mint valaha. Nem véletlen, hogy a tavalyi kormányváltás után róla nevezték el a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumhoz tartozó alapkezelőt; és hogy halálának augusztus 26-i (kilencvenedik) évfordulóját követően mások mellett Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes mutatta be az életútját feldolgozó kötetet.
Az egykor a Wekerle család házitanítójaként dolgozó, 1972-ben elhunyt Görög Staub Károly, valamint Wekerle dédunokája, a Görög Staub korábbi kéziratát leporoló és kiegészítő Patay Géza hiánypótló munkájából (Görög Staub Károly – Patay Géza: Wekerle Sándor. Helikon Kiadó, 2011) és a korabeli sajtó tudósításaiból különleges államférfi képe bontakozik ki. Az 1848. november 15-én tekintélyes móri polgárcsalád gyermekeként született Wekerle volt az első Magyarországon, aki nem nemesi származékként elérte a politika legmagasabb csúcsait. Mindeközben – leszámítva talán utolsó, az első világháború idejére eső ciklusát – példátlan népszerűséget élvezett a lakosság legtöbb rétegében.
Kormányzati karrierje 1887-ben kezdődött, s 1918 októberében ért véget. Ez idő alatt hallatlan munkát végzett, nem csak politikusként. Összes megmozdulását – az Országos Ipartanács elnöklésétől a Szépművészeti Múzeum gyűjteményének megalapozásán, a millenniumi emlékmű felépítésének kezdeményezésén, a Ferenc József által haláláig Antikrisztusnak tartott Kossuth Lajos tízezreket vonzó temetésének megszervezésén át a középosztályhoz tartozókat összefogó Országos Kaszinó megálmodásáig – lehetetlen bemutatni egy ilyen cikkben, ezért most csak a legfontosabbakra koncentrálunk.
Ismertségét és közkedveltségét még Tisza Kálmán pénzügyi államtitkáraként, majd pénzügyminisztereként alapozta meg, amikor néhány év alatt gyakorlatilag az összeomlástól mentette meg az akkor már jó másfél évtizede betegeskedő, az 1880-as évek végére a végelgyengülés jeleit mutató államháztartást. A fogyasztási adók rendszerének átalakításával növelte a költségvetés bevételeit, megreformálta a pénzügyigazgatást, államosította a magánvasutakat, nagy súlyt fektetett az iparfejlesztésre. Az ő nevéhez köthető a valutareform megvalósítása, amellyel Magyarország áttért az aranyalapú valutára. Mindezek után nem meglepő, hogy Tisza gróf ezt mondta jogász végzettségű, pályáját a minisztérium segédfogalmazójaként kezdő munkatársáról: „Semmit sem tettem tudomása nélkül, sokat tanácsára, mindent beleegyezésével.”
Wekerle közben szinte észrevétlenül a magyar politikai élet egyik legbefolyásosabb szereplőjévé nőtte ki magát. Olyannyira, hogy a régóta napirenden lévő egyház-politikai reform uralta paprikás, sokak bukását okozó légkörben 1892-ben a király végül őt bízta meg a kormányalakítással. A kívülállását a korban szokatlan módon szakálltalanságával is hangsúlyozó, akkor negyvennégy éves „sváb kasznárfiú” (az őt később sokat kritizáló Ady nevezte így, utalva arra, hogy apja a móri Lamberg gróf első tiszttartója volt) kinevezését fáklyásmenettel ünnepelték hívei, amiről a Képes Néplap így tudósított: „Budapest legszebb utczáján: az Andrássy-uton lakik Magyarország új miniszterelnöke, dr. Wekerle Sándor. […] Ide tér meg, kis családja körébe hasznos és fárasztó munkája után pihenni az a férfiu, kit nagy tehetsége, bámulatos munkaereje a hivatalnoki pálya legalsó fokáról a legmagasabb polczra: a miniszterelnöki székbe emelt, daczára annak, hogy fényes nevű ősökkel nem dicsekedhetik és egészen a saját jóvoltából lett azzá, ami.”
Első kabinetjének legnagyobb érdeme, hogy sikerült tető alá hoznia a liberálisok kiegyezés óta dédelgetett álmát: állam és egyház szétválasztását. Csillaga ekkor, a szabad vallásgyakorlást, a zsidók egyenjogúsítását és a polgári házasságot biztosító törvény meghozatala után ragyogott a legfényesebben. Olyannyira, hogy utóbbi kapcsán példátlan módon még dal is született róla, a Dankó Pista cigányprímás által szerzett Wekerle-induló. „Wekerle hozta törvénybe, / Ne essünk, rózsám, kétségbe, / Apád megbékül / S rabbinus nélkül / Lehetsz párom, kedvesem. / Anyád se bánja, / Hogyha a lánya / Pap nélkül lesz a hitvesem” – fütyülték még a suszterinasok is a Krúdy Gyula által „liberális sebes csárdásnak” titulált dalocskát. A miniszterelnök sikereinek híre természetesen külföldre is eljutott, így ekkortájt már Otto von Bismarck is sajnálkozhatott a délnémet családból jött (vezetékneve minden bizonnyal a Németország déli részén és Ausztriában ma is használatos „Weckerl”, vagyis zsömle szóból származik) politikuskolléga „elvesztésén”. „Wekerle úr, akit a magyarok a mi földünkről kaptak, úgy látszik, a legzseniálisabb államférfinak bontakozik ki – fogalmazott a kancellár. – Még Tisza Kálmánt is felülmúlhatja. Van azonban mindenesetre egy hibája: túlságosan demokratikus hajlandóságú.”
E hajlandóságát többek között a Közigazgatási Bíróság első elnökeként bizonyította. Még a kormány fejeként törvényjavaslatban készítette elő az alkotmányos fejlődésünkben mérföldkövet jelentő hivatal létrehozását, és miután a rengeteg csetepatéval járó egyház-politikai törvénykezés végeztével lemondott, a közigazgatási viszonyokból eredő jogviták eldöntésére, a közigazgatási hatóságok intézkedései és határozatai által okozott sérelmek orvoslására alakított szervezetet vezette. (Amely, némileg módosított formában, ma is létezik, és nemsokára, nyilatkozta augusztus végén Navracsics Tibor, újra különbírósággá válhat.)
Wekerle, ha épp nem a közéletben tevékenykedett, a fővárostól hatvan kilométerre lévő dánosi vagy a Temes megyében található klopodiai birtokán gazdálkodott. A király, bár nem kedvelte az egyház-politikai reform keresztülvitele miatt, innen hívta vissza 1905-ben a miniszterelnöki székbe, miután majd két éven át hadakozott a negyvennyolcas pártokkal. A „válságmenedzser”, ahogy a Rubicon folyóirat korábbi cikke nevezte, visszatért, és hamarosan megoldotta a katonai és gazdasági téren megszabott magyar követelések miatt robbanással fenyegető helyzetet. S ha már ott volt, az adórendszer reformja mellett megvalósította egyik legkedvesebb tervét, amely miatt ma építésznek hiszik némelyek.
Ráadásul némi joggal. „Ez az akció Wekerle Sándor legszemélyesebb műve volt – emlékezik a Kispesten létesített munkáslakástelep (mai nevén Wekerletelep) építésére a Görög Staub-féle könyv. – Maga tervezte és rajzolta a háztípusokat, tárgyalt kis- és nagyiparosokkal. Az építőanyagokat is személyesen válogatta ki. A pénzügyminisztérium fogadóterme tele volt mintaablakokkal, -ajtókkal és különféle téglákkal. [….] A téglakartell számítását úgy húzta keresztül, hogy a helyszínen, homokból gyártatta a téglát.”
Szociális intézkedései népszerűvé tették a munkásosztály körében, ám államosító hevülete miatt egyre inkább elveszítette a radikálisabb liberálisok támogatását. Leghevesebben Ady támadta – egyszer „a liberalizmus rókatermészetű, fogatlan oroszlánjának” titulálta, máskor pedig így jellemezte: „a világnak ez a legmegszorultabb és legtehetetlenebb miniszterelnöke” –, de Krúdy Gyula is előszeretettel élcelődött rajta, elsősorban a termetén (egyik tárcájában „kappanhájáról” értekezik, míg az Álmoskönyvben „nagy terjedelmű pesti úriembernek” nevezi). Legkíméletesebben Mikszáth Kálmán bánt vele, sokáig tartva magát az 1894-es, Wekerle és a modus vivendik cím alatt olvasható országgyűlési tudósításában leírtakhoz. „Egy nagy államférfiú markának sziluettje jelenik meg. […] Merész, de nem szenvedélyből, mint Kossuth, inkább taktikából; okos, de nem az összes körülmények meglatolásából, mint Tisza, hanem instinktuszból, mint gr. Andrássy; ingadozó, de nem a természeténél fogva, mint Ghyczy, hanem időnyerésből, és puha, engedékeny, de csak azért, hogy az erőseket tévútra vigye. […] Csak Wekerle képes oly könnyedén, oly mosolygósan fogni a kormánygyeplőket, mintha pamutot tartana egy szép asszonynak.”
Persze az, amit Adyéktól kapott, kedves csipkelődés volt ahhoz képest, amit utolsó miniszterelnöksége alatt és után volt kénytelen elviselni. „Mikor mindenki megharagszik, vagy elveszti a fejét, az igazi politikus akkor lesz a legnyugodtabb” – olvasható Wekerle naplójában. Az ország Wekerle hatvankilenc éves korában, 1917-ben még egyszer igényt tartott egyik legtehetségesebb politikusa szolgálataira. Ám itt már ő sem tudott sokat tenni. Megvívta harcát Károlyi Mihállyal („én csak azt látom, hogy itt egy nagy aknamunka folyik, tulajdonképpen nem is aknamunka, hiszen már nyilvánosan lép fel, amely – hiába tagadják – meg akarja bontani a magyar állam integritását”, reagált 1918 októberében a parlamentben a vörös gróf Magyarország függetlenségének kimondásáról beterjesztett törvényjavaslatára), majd október 31-én lemondott. A dicsőséges 133 napot börtönben, illetve őrizetben töltötte, de különösebb bántódása nem esett. Trianont még megélte – „ne csüggedjünk, cselekedjünk!”, hangzott az Országos Közművelődési Tanács elnökeként mondott beszédének zárógondolata –, 1921 nyarának végén halt meg.
A régi Magyarország embere volt, s ahogy nem szerette a baloldalt, úgy az sem szerette őt. Patay Gézától tudjuk, hogy még fia, ifjabb Wekerle Sándor feleségének 1977-es pomázi temetésén is a sírkert mellett álló rendőrautó „őrizte” a gyászolókat. 2006 szeptemberében aztán sajátos módon épp Gyurcsány Ferenc vont párhuzamot a maga és Wekerle reformersége között, ám hazánk első polgári származású miniszterelnöke alighanem a túlvilágról sem bánja, hogy végül nem Gyurcsány kerített sort politikai rehabilitációjára. Amire bőven megérett az idő.
origo.hu
Itt nézheti élőben a budapesti árvizet - videó
