Németországban a második világháború utolsó napjaiban civilek (a Volkssturm népi hadsereg és a Hitlerjugend tagjai) is részt vettek a halálmenetbe kényszerített foglyok lemészárlásában – állítja Daniel Blatman Halálmenetek: a náci népirtás utolsó fejezete című könyvében, amelynek német nyelvű megjelenéséről a Spiegel idén januárban számolt be. „Minél közelebb járunk a háború végéhez, s minél nyilvánvalóbbá válik a foglyok jelenléte a német lakosság körében, annál nagyobb mértékben vesznek részt az eseményekben a civilek” – idézte a történészt a Múlt-kor történelmi portál. Egy ausztriai faluba helyezve e kegyetlen szellemiség jelenik meg a kortárs osztrák irodalom magasan jegyzett szerzője, Peter Turrini Silke Hasslerrel párban írt Mindenki a magáét című népi operettjében, amely 2007-es premierje nagy siker volt Karintiában. A szerzők forgatókönyvet írtak a műből, amelyet számos magyar színész részvételével Elisabeth Scharang vitt filmre.
A Talán egy másik életben egy kis osztrák falu pajtájába helyez tizennyolc magyar munkaszolgálatost, a film színtere főként ez a zárt tér. Az élet szépségébe utolsó erejével is kapaszkodó fogoly operaénekes (Végh Péter), lassan bevonva a pajta tulajdonosának családját is, e közösséget a Wiener Blut Strauss-operett betanulására buzdítja – és e momentumnál túlságosan is leragad a film. Pedig az osztrák rendező több olyan fontos felvetést is tesz, ami érdemes lett volna a bővebb kifejtésre.
A legfontosabb talán: lehet-e újra emberségesnek lenni, ha éveken át egy gyilkos ideológiával mosták át az agyunkat, ha a háború nemcsak nyomorba taszít, de nyomorékká is tesz, ha a gyermekünk meghalt a fronton, és ha a fájdalomról, gyászról nem tudunk őszintén beszélni egymással? A pajtatulajdonos Volkssturm-tag parasztgazda (Johannes Kirsch) és felesége (Ursula Strauss) drámája ez, amit a Revans című filmben megismert színészek árnyaltan hoznak. Az SS-katona vőlegényét hazaváró cseléd (Franziska Singer) vezeti őket vissza az együttérzés és a szeretet világába: a leves adásának „hazaáruló” gesztusától a foglyokkal együtt, kényszerűn vállalt tragikus végig, a fájdalomba fásult elutasítástól az egymás felé megnyílásig. Lassú átváltozásukat látva mintha Márai Sándor Füves könyvét olvasnánk: „ember módra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek.” Ám az első filmes rendező nem fókuszál erre: marad a pajta. Az együtt zenélés örömét, erejét elnagyolt karakterek, helyenként giccses, túlzó mozzanatok homályosítják el, míg a megtörtség és életigenlés árnyalatlan.
Érdemes lett volna a negyvenes évek német vígjátékainak zenéjét naphosszat gramofonon hallgató, lelkileg félhalott, majd öngyilkos SS-tiszt portréját is részletesebben megrajzolni – akár úgy, hogy az együtt zenélés erejét és a lelkiismerete hangját örökös muzsikahallgatással elnyomó ember magánya közötti ellentét kiéleződjön. De ennél is fontosabb lett volna a falu egy-egy lakójának jellemét jobban ábrázolni. Meglehet, mindehhez túl rövid a kilencven perc, az elvárás túlzott egy első filmes rendezővel szemben. De a gondolat megér több időt és celluloidot.
(Talán egy másik életben. Osztrák–magyar–német film, 2010, 90 perc. Rendezte: Elisabeth Scharang. Forgalmazó: Vertigo Média.)
origo.hu
Bródy János fia takarít, hogy elüsse az időt a kaliforniai börtönben
