Végső soron szakmabeliek szólnak hozzánk ebben a könyvben, hiszen költőket kért fel a Nap Kiadó az esszék megírására, de inkább személyes olvasói megnyilatkozások ezek, a szoros értelemben vett szakmaiságot nélkülözi a könyv. Ez semmiképpen nem baj. Ahogy persze az sem, ha valakit éppen a kötet hátulján szereplő „húzónevek” (Ágh István, Csoóri Sándor, Ferencz Győző, Kodolányi Gyula, Lator László, Lukács Sándor, Papp Zoltán, Szepesi Attila és Tóth Erzsébet) tesznek kíváncsivá a kötet tartalmára. A költők mégis kevéssé láthatók ezek mögött a szövegek mögött, inkább értő olvasókként szerepelnek az esszék szerzői.
A legjobb műfaji megjelölés talán az újraolvasó-kalauz lenne ehhez a könyvhöz: az embernek kedve kerekedik megint levenni a polcról az Ady-összest, és megpróbálni újra összerakni belőle a saját olvasatát. Más lesz, mint bárki másé, és valószínűleg különbözik majd attól is, amilyen évekkel ezelőtt volt. Ezt az utat az esszék tanúsága szerint a kötet több szerzője is bejárta, és közülük páran ugyanazt az ívet rajzolják fel, amelyet valószínűleg sok más Ady-olvasó is magáénak tudhat. „Szememnek Ady nyitott új mezőt” – ezt a Weöres Sándortól származó mondatot legalább hárman idézik a kamaszkori vagy kicsit később induló Ady-élményükkel kapcsolatban. Aztán mindegyikük esetében elkezdődik egy életre szóló kapcsolat, amely nem mentes az időnkénti buktatóktól. Eltávolodás, hosszabb-rövidebb szünetek az olvasásban, időleges átpártolás más, nem kevésbé ragyogó költőkhöz, már-már hűtlenkedés – aztán persze visszatér az ember. Viszont tény, hogy Adyval el lehet telni (a „meg lehet csömörleni” kifejezést talán senki nem használja, pedig lehet ennek egy ilyen jelentése is). Legszebben Tóth Erzsébet fogalmazza meg azt (vagy egy lehetséges okot arra), hogy miért nem lehet hosszabb ideig Adyval foglalkozni. „Nem lehet folyton a mélybe nézni”, mondja Tóth Erzsébet. Ez az ő Adyja, ezt érzi a költészetében, hogy minden sora vérre megy, s az ő őstudása néha bizony szédítő mélység.
Ilyen, saját olvasói élményekre támaszkodó üzeneteket hagynak nekünk a költők egy képzeletbeli Ady-összes lapszélein. Versválasztásaikban (mert öt költeményt kellett kiválasztaniuk, mint „legszebbeket”) ott van a kényszer, hogy elrugaszkodjanak a jól ismert és legtöbbször ismételt versektől, és az a másik kényszerűség is, hogy nem kerülhetik meg a legismertebbeket, éppen azért, mert remekművek. Ötöt kiválasztani pedig – ebből az életműből – úgyis lehetetlen. A szerzők feszegetik is a kereteket, meg nem is, de a zsebre tehető könyvecske így is, úgy is feléleszti az olvasóban az újraértelmezés kényszerét.
(Ady Endre: Az eltévedt lovas, válogatott versek esszékkel; Költők a költőkről sorozat, Nap kiadó, 2011.)
origo.hu
Itt vannak Orbán Viktor legújabb árvízi bejelentései - élőben a kormányfői tájékoztató
