Vendégség (riport)

Vastava, Fürdő sétány 11. Elegáns, de nem hivalkodó emeletes villa a tó déli partján, körbefutó nagy terasszal, gondozott kerttel. A kovácsoltvas kapuval szemben szökőkút csobog. A köztiszteletben álló Pelyhe család otthona ez, pontosabban csak lesz majd, ha a vendégeik elmennek. Mióta is tart a házavató?
– Több mint húsz éve – vágja rá nevetve Pelyhe Ottó, a házigazda. Csóválja a fejét, mint aki el se hiszi, hogy a vendégek ilyen jól érzik magukat náluk. – Emlékszem, 1991. május 12-én délutánra szólt a meghívás. A Monacói Nagydíj közvetítését néztem a tévében, amikor Stefano Modena a negyvenkettedik körben kiesett a Tyrell-Hondával, megszólalt a csengő. Tolóháziék érkeztek elsőnek. Bandi bácsi apám legjobb barátja volt. Sajnos hat éve eltávozott, együtt kísértük utolsó útjára. Az özvegyét Kotász Árpi, a társam vette el, a nagy korkülönbség ellenére egymásba szerettek.
Pelyhe Ottó tizenöt embert foglalkoztató, méhészeti védőfelszerelést gyártó vállalkozást vezet. Panaszkodik, hogy a vendégség miatt nem tud elég időt szentelni a munkájának, legfeljebb hét végén szokott benézni az üzembe. Most is oda készül, hiszen szombat van. A társalgóban beszélgetünk, mögöttünk három asszony az ebédlőasztalt teríti, csörögnek a tányérok.
– Figyelmesek, szívesen segítenek, különben nem is bírnám. – Ezt már Ilona asszony, a házigazda felesége mondja, közben a szalvétákat hajtogatja. – Nincs nagyobb boldogság a jól sikerült vendégségnél! Képzelje, húsz év után is dicsérik a pogácsámat, a fasírtomat. Csak a haláleseteket nem szeretem, elrontják a hangulatot.
– Sajnos, eddig három vendégünk hunyt el – veti közbe Pelyhe Ottó, közben átöleli a felesége derekát. – A gyermekáldás viszont kárpótol bennünket.
Megtudom, hogy a vendégség alatt tizenegy gyermek született, ebből három a háziaké. A két fiú most egyetemista, a leányuk, Katus, sikeres gyógytornász, vidám foglalkozásokat szokott tartani a teraszon. Ráfér a mozgás mindenkire, alaposan elhíztak húsz év alatt, de nem is csoda, kiadós ebédek és meleg vacsorák követik egymást, ahogy azt a magyaros vendéglátás megkívánja. Nyaranta a kertben bográcsoznak, grilleznek, telente disznót vágnak. A vendégek imádják a friss töpörtyűt, hurkát, fokhagymás szalonnát. A füstölt kolbászból akármennyi készül, sose tart ki tavaszig.
Bekukkantok a konyhába, húszliteres lábasban fő a gulyásleves, körülötte néhányan beszélgetnek, egy pizsamás férfi kenyeret szeletel, a sarokban lenyalt hajú kisfiú hegedül.
– Nagyon jól érezzük magunkat – mondja Dudics Pál, a családfő gyermekkori barátja, aztán a feleségét korholja. – Ez a lustaság úgy elkényelmesedett, hogy délig ki se mászik az ágyból, a szobájába kéri a reggelit. Nehéz lesz visszarázódni, ha egyszer hazamegyünk.
– Sokszor az az érzésem, hogy zavarjuk Ottóékat – veszi át a szót az asszony. – Már többször menni akartunk, de olyan szeretettel marasztaltak, hogy nem volt szívünk felállni.
Pelyhe Ottó végigvezet az új házon, ami persze már nem is olyan új, hiszen húsz éve épült. Azóta már a tetőt is javítani kellett. Bekukkantunk a mosókonyhába, ez most a háziak hálóhelye. Megszerették, azt mondják, akkor is ott maradnak, ha elmennek a vendégek. Az előszobában Dudics Orsi közeledik, ő már ide született a vendégségbe, s lám, babakocsit tol, benne a hat hónapos Béluska. Visszatérünk a nappaliba, Ilona asszony éppen sajtos tallért kínál körbe, közben a mindig jókedvű Kotász Árpi rázendít.
– Nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el… – A többiek harsányan bekapcsolódnak. – …ha nem tetszik a gazdának, hogy mi itten mulatunk, vigye el a házát innen, akkor is itt maradunk!
És kezdődik a megunhatatlan vonatozás!