Véres augusztus

Kánikula helyett sokkoló gyilkosságokat, józan ésszel nehezen felfogható bűncselekményeket hozott nekünk az idei augusztus, különösen az elmúlt két hétben. Ha a Magyar Távirati Iroda hírei között rákeresünk a közelmúlt eseményei közül a bűnesetekre, több megrázó és – egyelőre – megmagyarázhatatlan gyilkosság is előbukkan. A legutóbbi Esztergomban történt múlt pénteken: apját és hatvanhat esztendős nagyanyját megölte, hatvankilenc éves nagyapját súlyosan megsebesítette, majd magával is végzett egy huszonegy esztendős fiatalember, aki öngyilkossága előtt még felhívta telefonon édesanyját, és elmesélte neki, mit tett.
Egy nappal korábban Kiskunhalasra riadóztatták a rendőröket és mentőket – utóbbiak sikertelenül próbáltak újraéleszteni egy 51 éves, többször is megszúrt férfit. Ugyanaznap Hajdú-Biharban vettek őrizetbe fiatalkorúakat gyilkossággal való fenyegetés miatt. Egy 17 éves fiú és egy 15 éves lány egy kerékpározó gyereket állított meg pénzt követelve tőle. Miután nem kaptak eleget, halálosan megfenyegették, és a karját is megvágták egy 3-4 centiméter pengehosszúságú konyhakéssel. A megtámadott fiú biciklivel menekült, s közben mobiltelefonján hívta a rendőrséget. Támadója utolérte, s miután megtudta, hogy a rendőrséget hívja, azt mondta: „most rögtön megöllek”. A sértettnek sikerült elszaladnia.
Augusztus tizenkettedikén két holttestet találtak a XVI. kerületben, ahol az elkövető egy elszámolási vita miatt megölte üzlettársait – korábbi jó barátait –, majd elmenekült, és a lakásában öngyilkos lett. Az MTI-nek egy férfi, aki a két áldozatot és a feltételezett elkövetőt is ismerte, azt mondta, hogy a vita során a támadó elővett egy pisztolyt, amely elsült, és a férfi megsebezte magát. A két későbbi áldozat elfutott a helyszínről, de a férfi autóval utánuk ment, és mindkettőjüket leszúrta. És a végére hagytam a legsokkolóbb esetet, a Csepelen élve elásott fiatalember ügyét. A magyar közvéleményt napok óta lázban tartó ügyben egyelőre annyit tudunk, hatvanezer forintos fizetéséért csalták a hajléktalanok telepére a harmincegy éves férfit, akit előbb fojtogattak és alaposan megvertek, hogy kiszedjék belőle bankkártyájának PIN kódját, majd megkötözték és nyakig beásták a földbe. Életét annak köszönheti, hogy támadói (két férfi és egy nő) egymásban sem bíztak, ezért mindhárman elmentek a bankautomatához. Csak azért nem ölték meg azonnal, hátha rossz kódot adott. A férfinak sikerült kiszabadulnia sírjából, megküzdött az őrzésére hagyott kutyákkal, majd mezítláb, kezén-lábán béklyóval elszaladt, és riadóztatta a rendőrséget. A támadóit huszonnégy órán belül elkapták, és napokkal később négy holttestet ástak ki a csepeli erdőből – azt egyelőre nem tudni pontosan, kik ők, és mikor, milyen körülmények között haltak meg.
Valami nagyon eltörött ebben a világban, és egyelőre tippünk sincs, hogyan lehetne megragasztani. Úgy látszik, nemcsak a világgazdaság, a pénzügyi rendszer alakul át gyökeresen, hanem a mi biztonságosnak és élhetőnek hitt hétköznapjaink eresztékei is elkezdtek recsegni-ropogni. Alapvető kötelékek bomlanak fel, hiszen lassan már nincs hónap családon belüli mészárlás nélkül – júliusban például Valkón ölte meg édesanyját, nagyanyját, barátnőjét, majd végül magát is egy férfi. Már nevet is adtak ennek a szakemberek: kiterjesztett öngyilkosságnak hívják, amikor valaki előbb módszeresen legyilkolja a családját, majd utána magával is végez. De hogyan juthattunk odáig, hogy valaki láncfűrésszel vágja szét nyakán az ereket, miután saját gyerekeit és feleségét is meggyilkolta egy baltával (emlékezzünk csak a tavalyi, tényői gyilkosság borzalmaira)? És minek kell történnie egy életerős, huszonegy éves fiatalemberrel ahhoz, hogy leszúrja saját, védtelen nagyszüleit? S képzeljük el annak az elásott fiatalembernek a helyzetét, aki mezítláb, életveszélyből megszabadulva, véresen-sárosan könyörög egy mobiltelefonért, amivel a rendőrséget hívhatná (ráadásul ingyenes számon), de aznap épp mindenki „otthon felejtette” a mobilját, akivel találkozott.
Úgy tűnik, Magyarország lakóit nemcsak anyagi értelemben lehetett végtelenül elszegényíteni és kizsigerelni (gondoljunk csak a frankhitelesek elmúlt napokban-hónapokban megtapasztalt veszszőfutására és egyre reménytelenebb helyzetére), hanem sikerült lenullázni sokak idegrendszerének tűrő- és teherbíró képességét is. Elhagyott a józan eszünk, és ennek következtében szélsőségesek lettek a reakcióink. Vagy teljesen bezárkózunk még akkor is, ha alapvető kötelességünk lenne a szerencsétlenül járt emberen való segítség; vagy éppen ellenkezőleg, azonnal robbanunk a legkisebb ingerre is, és vissza nem fordítható következményei lesznek a tetteinknek.
„Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat, / és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak, / hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul” – énekelte valamikor Cseh Tamás (akit két évvel ezelőtt, augusztusban kísértünk ki a Farkasréti temetőbe), és a szövegíró, Bereményi Géza szavai aktuálisabbak, mint valaha. Diktatúrában, jegyrendszerben és megaláztatásokban felnőtt emberként tudom, hogy a nagy baj nem jelent feltétlenül tömeges összeomlást – ha így lett volna, a világháborúk, a nagy világválságok és éhínségek után soha nem épült volna újjá az ország. Gondoljunk csak gyerekkorunk kedvenc olvasmányélményére, Móricz Zsigmond nagyszerű novellájára, a Hét krajcárra, amelyben a nagyon szegény család nevetve, a bajt kifigurázva szedi össze a pénzt a fél font szappanhoz, hogy ki tudja mosni a családfő munkaruháját. Az utolsót ráadásul a koldustól kapják, aki maga is alamizsnát kérni kopogtatott be a családhoz. „Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni” – írja Móricz.
Elfelejtettünk örülni annak, ami van, és kedvünket, jövőnket, életünket a sóvárgó vágyakozás határozza meg. Ha ez nem teljesül, szerencsétlennek, örök vesztesnek érezzük magunkat, és végzetes megoldásokon gondolkodunk. Tévedés ne essék: én sem tudok aludni, amikor tartozom valakinek, és különösen rosszul érzem magam azokban a pillanatokban, amikor reménytelennek látom a jövőt. De attól vagyunk emberek, hogy felállunk ezekből a helyzetekből, és akkor maradunk meg embernek, ha a legkiszolgáltatottabb pillanatokban sem válunk ösztönlényekké. Vajon tényleg akkora tragédia, ha nem tudjuk megvásárolni a legújabb plazmatévét? És bele kell halni abba, ha elviszi fejünk fölül a lakást a végrehajtó? Lassan húsz esztendeje albérletben élek, de ettől még nem érzem magam a világ legszerencsétlenebb emberének. Sokat járok kemény helyekre, így megtanultam örülni annak is, ami lassan már nem is érték sokak szemében: ha egészséges vagyok és egészségesek a szeretteim. Ha van mit ennünk, és néha akad időnk odafigyelni egymásra. Értékelni az apróságokat és a közösen eltöltött időt – autó, lakás lehet később is, de az emberi gesztusok elmulasztása ritkán pótolható.
Nagyon nehéz lesz feldolgozni az elmúlt napok és hetek borzalmait. Nemcsak a rendőrségnek van dolga ezzel, hanem a társadalomnak is. Nem szaladhatunk el a feladat elől, mert ha semmit sem teszünk, mindannyian a szakadékban fogjuk végezni. Az már csak részletkérdés, hogy áldozatként vagy megbomlott elméjű elkövetőként.