Fel vagyunk jelentve

Még szerencse, hogy megvannak és – egyelőre – működnek a demokratikus jogállamunkat szavatoló intézmények, különben tényleg bajban lennénk. Csupán azon konkrét vádpontok alapján, amelyeket a baloldal idei választási sikereitől megrészegült véleménygyártók zúdítanak ránk a kormánypárti sajtó lapjain és minden hullámhosszon, az is csoda, hogy egyáltalán szabadlábon vagyunk, hogy lapunk még mindig megjelenik. A helyzet kezd enyhén szólva kóros jegyeket mutatni: egyedül vagyunk a piacon ellenzéki napilapként, tizedrésznyi jelenléttel a szocialista-liberális függőségű újságokéhoz képest, de mások mégis folyton minket lesnek, figyelik, mit írunk, mit csinálunk – annak a politikai jelenségnek a tükröződéseként, hogy a kormányoldal valóban sokkal többet foglalkozik az ellenzék ügyeivel, mint a saját tennivalóival, Kovács László gyakrabban hozza szóba Orbán Viktort, mint az összes kormánybeli kollégáját együttvéve.
Ráadásul rendre olyasmiket vágnak a fejünkhöz, amely állítások megítélése tényleg attól függ, hogy honnan nézzük a dolgot. Mivel mi még úgy vagyunk informálva szabad köztársaságunk tizenharmadik esztendejében, hogy jogunk van a saját véleményünhöz is, csak ámulunk-bámulunk.
A Magyar Nemzet össze van mosva az ellenzéki pártokkal, jobboldali politikusokkal, polgári mozgalmakkal, amit ezek, ők mondanak vagy tesznek, rajtunk is számon kérik; amit mi írunk, azonosítják a jobboldali politikusi vélményekkel. Nekünk abból is bajunk van, ha írunk valamit Kertész Imre irodalmi Nobel-díjáról, meg abból is, ha nem írunk. Olyasmi ez, mint amikor régen az ávón kihallgatták a delikvenst, aki ellen nem volt mit felhozni vádként azon kívül, hogy biztosan nem tetszik neki a rendszer; az egyik ávós leparancsolta a fejéről a sapkát, a másik ávós fölparancsolta a fejére a sapkát, de mindketten azért püfölték, mert nem engedelmeskedik.
A helyzet szerencsére nem ilyen vészes, hála a változásoknak, de a velünk szemben alkalmazott módszer nagyon hasonlít az említett példára. A mi Nobel-díjasunk című, Kertész Imrét köszöntő vezércikkünket az irodalmi hetilap publicistája ok nélkül durván gyalázta, az ismert professzor higgadt, tisztelettudó írását a kitüntetésről lapunk Vélemény oldalán, kormányhoz kötődő lapokban sértőnek minősítették, a Népszabadságban féloldalas rágalomária sorolta a jobboldal „bűneit” Kertész méltó köszöntésének elmulasztása miatt, egy sor ténybeli „tévedéssel” és átlátszó elhallgatásokkal, ilyen színvonalon: „a Fidesz nehézfiúi az elmúlt napokban többet beszéltek a választási szórólapokon lévő ábrák nagyságáról, mint Kertész díjáról.” Magyarázza meg valaki, legyen szíves, mi köze az egyiknek a másikhoz.
Az egész jelenség oka és lényege természetesen a provokáció. Annak az állandó, hisztérikus készenlétnek a kívülről történő fenntartása, hogy bármikor „tetten lehessen érni” bennünket valamilyen tényleges politikai, etikai vétség elkövetésén. A provokáció szótári definíciója: beugratás, káros és hátrányos cselekmények elkövetésére ingerlő viselkedés vagy beszéd. Ezt jó mindig emlékezetben tartani. Egy jó nevű, nem éppen a szocializmus híveként ismert író-műfordító gyakran mesélte, hogy amikor a hatvanas években bement a kiadójába, a szerkesztőségi titkárnő rendszeresen e szavakkal fogadta: – B. elvtárs, maga fel van jelentve! – Tudom, felelte az író minden alkalommal.