– Véget ért az idei parlamenti időszak, elfogadták a költségvetést. Visszatekintve 2012-re, minek köszönhető, hogy a Fidesz–KDNP minden közvélemény-kutató intézet szerint továbbra is az első helyen áll?
– Kezdjük azzal, hogy igaz az ön felvetése, de a Fidesz vezető pozíciója azért korántsem olyan stabil, mint korábban. Ezzel együtt is tény: meglehetősen unikális az 1990 utáni demokrácia történetében, hogy a kormányzó párt a ciklus fele után is az élen tudjon állni. Megítélésem szerint ez ugyanannak köszönhető, ami miatt a 2006 utáni Gyurcsány-kormány megbukott: Orbánék szavazótábora még mindig elhiszi, hogy meg lehet változtatni a dolgokat, Gyurcsány tábora pedig a kormányzás vége felé egyáltalán nem hitte el, hogy a Gyurcsány-kormány erre képes.
– Milyen mértékben árthatnak a kabinetnek a mostani tiltakozások a felsőoktatás átalakítása kapcsán, egyesek szerint a jobboldal már biztosan elveszítette a választást, míg mások nem tartják ekkora jelentőségűnek?
– Egy politológus kollégámmal futottam össze a minap az utcán, s ő azt mondta: a mostani ellenzék simán kétharmaddal nyer 2014-ben. Mások szerint az Orbán-kormány, ha vékony többséggel is, hivatalban marad. A helyzet képlékeny. Az egyetemi és középiskolás tiltakozások természetesen megtépázzák a kormányzat egyébként is fogyatkozó tekintélyét, de úgy tűnik: a kormány ügyel arra, hogy kifogja a szelet a tiltakozások vitorlájából. Merőben új helyzetet az teremtene, ha az egyetemi szféra – hogy úgy mondjam – önmozgásba kezdene, és nem törekedne kompromisszumos megoldásra, hanem nagyon kiélezné a dolgot.
– Mennyiben sikerült teljesítenie a kormányzatnak az idei év elején kitűzött konszolidációs szándékot?
– Semennyire, de ezt ők is pontosan tudják. Különböztessük azonban meg a konszolidációtól a konszenzust. A magyar politikában bűvös jelszó a konszenzus, de ennek a világon semmi jele. A konszolidáció nem konszenzust jelent tehát, hanem azt, hogy a „centrális erőtéren” belül működnek-e a dolgok. Voltaképp miről is van itt szó? 2010-től a viták súlypontja nem a kormány és az ellenzék között van, hanem a kormánytáboron belül. Nézetem szerint ebben az értelemben 2012 más volt mint 2011. Az idei évben világossá vált a közönségnek, hogy Pokorni Zoltán messze nem ugyanúgy gondolkodik az oktatásról, mint Hoffmann Rózsa, a földügyekben pedig Ángyán József és Bencsik János egészen másként látja a helyzetet, mint mondjuk a miniszterelnök. A külvilág számára persze ezeknek a vitáknak nagy a hírértéke, de Orbán Viktor épp ezt hirdette meg 2009-ben, Kötcsén. Illetve még valamit. Hogy a duális (a kormány és az ellenzék „terméketlen” vitájára alapuló) politikát maga mögött hagyja, és új korszakot kezd. Nos, döntse el mindenki, ez a mostani milyen értelemben új korszak.
– Az elmúlt két és fél éves kormányzati időszakot mérlegre téve miben látja a legfőbb eltéréseket a korábbi ciklusokhoz, és mik lehetnek azok a lépések, amelyek elvezethetnek az újabb választási győzelemhez, vagy pedig mostanra már olyan helyzetbe kormányozta magát a kabinet, amiből nem lehet jól kijönni?
– A legfőbb eltérés, hogy a mostani kormány elképesztő következetességgel megy előre, és érvényt is szerez akaratának. Valamennyi korábbi kormány a belső ellentétekbe bukott bele, abba, hogy egy pont után – a belső vagy a társadalmi ellenállás miatt – nem tudott tovább előre haladni. Az Orbán-kormány egészen más; itt nincs olyan feladat, amit ne tartanának megoldhatónak. Más kérdés, milyen áron. Nézetem szerint a végső mérleget annak alapján kell megvonnunk, hogy vajon többet árt vagy használ Magyarországnak a kormány felfogása. Az egyik lehetséges megközelítés: a kormány lerombolta a jogállamot. Minimum van benne valami. A másik: olyan konfliktusokat élezett ki, amilyeneket eddig egy kormány sem, és ennek is lehet haszna. Ez sem mellékes szempont. A sokak által remélt nemzeti egység csak kemény konfliktusok árán érhető el, ha egyáltalán. Egyébként fogalmam sincs, mit hoz a 2014-es választás, de az biztos, hogy az dönt majd: melyik felfogás hívei tudnak meggyőzőbben érvelni igazuk mellett. A kormányoldalt fenyegető legnagyobb veszély, hogy alig szán időt és energiát érvei ismertetésére. Holott követett politikája – enyhén szólva – nem magától értetődő.
---- Mi lesz az ellenzékkel? ----
– Az ellenzéki oldalon meglehetősen nagy a kavarodás, amit csak fokozott Bajnai Gordon október 23-ai színrelépése. Kibogozhatják-e a szálakat a következő hónapokban?
– A kavarodásnak látszó helyzet abból fakad, hogy fejlődésének egészen más fázisában tart a két oldal. Ne felejtsük el: a 90-es években, sőt a 2000-es évek első felében a jobboldal is sokkal tagoltabb volt, mint ma. A Fidesz akkor egy nagy elhatározással „egypártosította” ezt az oldalt, ami persze nem csak egy merő hepp volt, hanem felelet arra, hogy 1994 és 1998 között egy 72 százalékos balliberális oldal kormányozta az országot. Mára fordult a kocka: a Fidesz lett nagy párt, s vele szemben most a másik oldal van lépéskényszerben. A balliberális oldal előtt elvben két út áll: vagy létrehoz egy nagy gyűjtőpártot; vagy megmaradnak egymás mellett a különböző pártok, s szövetségbe próbálnak tömörülni. Pillanatnyilag az utóbbit részesítik előnyben, de ez nem biztos, hogy elég lesz a győzelemhez, nem is beszélve a tartós kormányzásról. Gondoljunk bele: 1990 óta Magyarországot soha nem kormányozta 3 pártinál szélesebb koalíció – és még ez is milyen problémákat okozott. Egy 6-7 párti szövetség irtózatos belső problémákkal küszködne, ez már előre látható. Tehát távlatilag nem zárom ki, hogy a balliberális oldalon is elmozdulnak majd az első verzió felé.
– Úgy tűnik, az MSZP egyedül kíván indulni a következő választásokon, de a képviselői helyek többségét biztosan nem kívánja átadni más szervezeteknek. Nyerő lehet-e ez a stratégia, vagy mindent meg kéne tenniük az összefogás érdekében?
– Ron Werber csatasorba állításával látszólag az egyedüli megmérettetésre készülnek, de természetesen nyitva hagyják a szövetségkötést is. Szerintem inkább az utóbbi lesz a „befutó”, mert a dolgok jelen logikája még nem érett meg arra, hogy Magyarországon egy angol típusú kétpártrendszer legyen. Viszont – mint már előző válaszomban is mondtam – számolni kell azzal, hogy egy sok-sok pártból álló szövetség ellenzékben sokkal működőképesebb, mint kormányon.
– Az LMP is roppant forró őszt tudhat maga mögött, képesek lesznek-e kezelni a fölmerült problémákat, vagy 2013 januárjában a következő kongresszuson végleg szakad az ökopárt?
– Az LMP hosszú vajúdás közben van. A vajúdás az LMP genezisével függ össze. Ez a párt – a Jobbikkal együtt – akkor jelent meg a színen, amikor a Gyurcsány-kormány idején az emberek határozottan új pártok után kiáltottak. Akkor elég volt „újnak” lenni, és elutasítani a fennállót. Ma viszont ez már nem elég. Ön „ökopártól” beszél, de empirikusan ez alátámasztható? Én nem érzem, hogy az LMP ökopártként viselkedett volna az elmúlt években. Voltak ilyen jellegű próbálkozásai is, de ez nem állt össze egy európai értelemben vett zöld programmá és karakterré. Ami persze azzal is összefügg, hogy Magyarországon egyáltalán lehetséges-e zöld párti vonalat vinni. Nem vagyok biztos benne. Nem gondolnám, hogy szakad a párt, de az is biztos, hogy eddigi belső vetésforgója (hol a frakció egyik, hol a másik fele van „hatalmon”) a határához érkezett, ebből így nem biztos, hogy lesz még egy ciklus.
– A Demokratikus Koalíció egyre messzebb került az ötszázalékos küszöbtől, szüksége lesz akár Bajnaiéknak, akár az MSZP-nek az ő támogatásukra, vagy mindenképpen megpróbálják kihagyni Gyurcsányékat az összefogásból?
– Miért hagynák ki? Ha komolyan veszik a maguk retorikáját (miszerint minden „demokratikus ellenzéki” erőre szükség van Orbánék leváltásához, akkor ebbe a Gyurcsány-párt is beletartozik. Azzal számolok tehát, hogy a szövetségben ott lesz a DK is.
– A Jobbik képviselői sok esetben elszabadult hajóágyúként viselkedtek az elmúlt fél évben, a pártot végleg megroppantotta a Szegedi Csanád-ügy, valamint a sorozatos kilépések?
– A Jobbik problémája nem a kilépésekben van; ezek csak tünetei valaminek. A Jobbik önmagát nagyon öntudatosan „nemzeti radikális” pártnak nevezi, de képtelen elérni, hogy a közönség nem vele szimpatizáló része ezt a minősítést elfogadja, s ne szélsőjobboldali, sőt olykor náci pártként határozza meg őket. Ha tartós tényezők akarnak maradni és azt akarják, hogy a közeg befogadja őket, akkor erre sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítaniuk. Különösen azért, mert a nemzeti radikalizmus fogalma Magyarországon nem ismeretlen, erősen kötődik például Bajcsy-Zsilinszky Endréhez. Őrá aztán mindent mondhatunk, csak azt nem, hogy nácibarát politikus volt.
– Végezetül, tudom, hogy a politológia nem a jóslás tudománya, de mégis melyek lehetnek azok a témák 2013-ban, amelyek alapvetően meghatározhatják a politikai közbeszédet, és akár átformálhatják a politikai mezőt?
– 2013 fő kérdése szerintem az lesz – Orbán Viktort idézem –, hogy a darázs repül-e, azaz: beindul-e a magyar gazdaság. A kormány eddig minden évben ezt ígérte, s aztán a növekedés perspektíváját minden év végén kitolta újabb egy évvel. További halasztásra azonban most már nincs mód. Ha 2013-ban nem következik be kardinális javulás, a kormány tábora kritikus szintre olvadhat, és az ellenzék önbizalmát ez olyannyira megnövelheti, ami elég lehet a választás megnyeréséhez. Magyarán: a kormány számára már nem lesz elég, hogy mazsoláz a statisztikai hivatal adataiból; itt most már a „főcsapás irányának” (a növekedésnek) kell kedvezően alakulnia számára. Az ellenzék pedig nyilvánvalóan csak arra vár, hogy „rácsaphasson” erre a témára, s itt végérvényesen megfogja a kormányt.
De – ismétlem – számomra nem is az a kérdés, hogy ki nyer. Hanem az, hogy ha történetesen a mai ellenzék, akkor mi következik utána. A magyar történelemben egyébként mindösszesen egyszer nyert egy 6-7 pártból álló koalíció: 1906-ban. Ennek a koalíciónak a pártjai ellenzékben nagyon egyetértettek és pokolian jól együttműködtek, összetartotta őket a regnáló – ahogy ők mondták: alkotmányon kívüli – kormány utálata. Három éves kormányzásuk alatt azonban szinte semmit nem tudtak megcsinálni abból, amit elterveztek. Magyarország számára nem lenne jó, ha ez megismétlődne. Jósolni persze nem szeretnék; a politológus akkor jár el helyesen, ha tendenciákra, trendekre, esetleges történelmi analógiákra mutat rá, s így járul hozzá a közös gondolkodáshoz.
