A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) sajtószolgálata közleményében azt írta: az ősegyházig visszanyúló hagyomány szerint a Megváltó nem engedte eltemetni édesanyja, Mária holttestét, hanem röviddel halála után föltámasztotta „és magához emelte a mennyei dicsőségbe”.
Jeruzsálemben az 5. században már bizonyíthatóan megemlékeztek a Boldogságos Szűz égi születésnapjáról, azaz haláláról és mennybevételéről. Az ünnepet Dormitio sanctae Mariae, azaz „a Szentséges Szűz elszenderülése” névvel illették. A 6. században az egész Közel-Keleten elterjedt az ünnep. Róma a 7. században vette át, és a 8. századtól kezdve Assumptio beatae Mariae-nak, azaz a Boldogságos Szűz mennybevételének nevezték. Hittételként XII. Piusz pápa 1950. november 1-jén hirdette ki, hogy a „Boldogságos Szűz Mária földi életpályája befejezése után testével és lelkével együtt felvétetett a mennyei dicsőségbe”.
Nagyboldogasszony napja karácsony és újév mellett a harmadik olyan parancsolt ünnep Magyarországon (ezeken a hitüket gyakorló katolikusoknak az egyház szentmisehallgatást ír elő), amely nem szükségszerűen vasárnapra esik. Az MKPK sajtószolgálata utalt arra, hogy az ünnepet Szent István király is megtartotta és fontosnak tekintette. Ezt jelzi az is, hogy ezen a napon ajánlotta Magyarországot a Szűzanya oltalmába. Ezért nevezi a katolikus egyház Szűz Máriát Magyarország égi pártfogójának, vagyis Patrona Hungariae-nak. Szent István 1038-ban éppen Nagyboldogasszony napján hunyt el.
