Történelem oldalnézetből

„Az ifjúkor, a megpróbáltatásokkal teli világháborús időszak és az azt követő évek egy életre útravalót adtak Antall Józsefnek.” Interjú Jelenits István piarista tanárral, a néhai miniszterelnök egykori iskolatársával.

– Akkor vette fel az iskola Ady Endre nevét.
– Két évig tartott ez az állapot, úgyhogy Antall még az államosított érában érettségizett, én viszont – mivel 1950-ben visszakapta a rend az iskolát – már piarista diákként végeztem ’51-ben.

– Az államosítás éveiben tudták tartani a kapcsolatot volt tanáraikkal?
– Csak a hittantanárunk lehetett kegyesrendi szerzetes, a többiek nem keresték a társaságunkat, hiszen ezzel bajt hoztak volna ránk. Magánházaknál, kirándulásokon titokban találkoztunk velük. Miután így mégis magunkra maradtunk, egymásra voltunk utalva, és olyan szellemi életet éltünk önállóan, ami védelmet jelentett az új iskola hatásai ellen. Ki-ki beszélt arról, amihez értett. Például Andorka Rudi, a későbbi kiváló közgazdász előadást tartott a demográfiáról. Kirándultunk vízen, szárazon a magunk kedve szerint, s igyekeztünk eligazodni a világban. Antall Jóska is ebben a közegben formálódott a maga igaza mellett kiálló egyéniséggé.

Egykori munkatársai és korábbi politikai ellenfelei is méltatták Antall József munkásságát.

Politikai értelemben és személyiségét tekintve is „korának embere” volt Antall József – mondta Franz Vranitzky volt osztrák kancellár.

A rendszerváltoztatás utáni első miniszterelnök, Antall József emlékét őrző táblát avattak a Gödöllői Városi Könyvtár és Információs Központ udvarán december 9-én. Az átriumos belső udvar a húsz éve elhunyt egykori kormányfő nevét viseli a jövőben.

„Én nem tudom, van-e a történelemnek ítélőszéke, s ha van, hány évnek kell eltelnie a megfellebbezhetetlen ítéletig. Húsz év történelmi mértékkel mérve nem nagy idő. Magyarország pedig kicsi. Hőseink és antihőseink nem közismertek a nagyvilágban” – olvassák el Kristóf Attila jegyzetét a néhai miniszterelnökről.

– Az új tanárok milyenek voltak? Akkora volt a színvonalesés, a szemléletváltás, hogy rájuk egyáltalán nem számíthattak?
– Többségében derék emberek jöttek hozzánk, de kevesen tudtak velünk igazán bizalmas kapcsolatot teremteni. Az iskola szellemét azok határozták meg, akik politikai elhivatottsággal érkeztek, és mindenáron át akartak bennünket nevelni. Különös, feszült viszony alakult ki közöttünk. Például a magyartanárnőnk sokat bosszankodott miattunk és rendszeresen memoriterekkel büntetett bennünket. Abban az évben nagyrészt világirodalmat tanultunk és nem voltunk hajlandók fordításban megtanulni a feladott szövegeket. Inkább eredetiben tanultuk meg őket. Janus Pannoniust latinul, Dantét olaszul. Ezzel meglehetősen zavarba hoztuk és mulattunk a tanácstalanságán. Valahogy érzékeltetni akartuk, hogy nem könnyű elbánni velünk.

– Lehetett-e érezni Antall Józsefen a politikai érdeklődést?
– Tudtuk róla, hogy az édesapja menekültügyi kormánybiztosként közreműködött az elűzött lengyelek befogadásában, majd kitüntette magát a zsidómentésben, a Gestapo le is tartóztatta. Ma már azt is tudjuk, hogy 1991-ben posztumusz Jad Vasem kitüntetésben részesítették. Kiderült: Helmut Kohl kancellár jól ismerte a nevét. A háború után újjáépítési miniszter, majd kisgazda képviselő volt a legnehezebb időkben, a kommunista fordulat idején. Nyilván elmondta fiának, mit miért tett, hiszen az életre akarta nevelni. Őrá meg bizonyára nagyon hatott az apja példája.

– Antall az ELTE-n diplomázott, tanár úr is.
– Igen, ő történelem szakra járt, jómagam pedig magyar nyelv és irodalomra. Én amikor végeztem, 1955-ben beléptem a piarista rendbe, ő világi gimnáziumokban tanított, fiatal tanárként részt vett az 1956-os forradalomban. Utána meghurcolták, ide-oda helyezgették. Tanítványai mindig őszinte szeretettel, tisztelettel emlegették. Nem véletlen, hogy később is sokan tartották vele a kapcsolatot. Büszke volt rá, hogy a növendékei közül egy pap is kikerült – Bolberitz Pál. Aztán szinte észrevétlenül, feltűnés nélkül komoly tudományos karriert csinált, amikor az orvostörténeti múzeumba került. Rangos nemzetközi szakfolyóiratokban publikált, tudományos vonalon nevet szerzett magának, majd ő lett az intézmény igazgatója. Ez egyfajta területen kívüliséget jelentetett számára. Tudta fogadni a külföldről érkező tudósokat, s építeni nemzetközi személyes kapcsolatait. Bizonyos fokig ez is felkészülés, előtanulmány volt a közéleti szerepvállalás előtt.

– Ezekben az években találkoztak-e gyakran egymással?
– Előfordult, hogy a múzeumban felkerestem. Egy volt piarista rendtársam, egykori iskolatársa is a múzeumban dolgozott – Antall maga mellé vette. De igazán a nyolcvanas évek végétől váltak gyakoribbá ezek a találkozások, beszélgetések. Megkeresett mint a magyarországi piarista rendtartomány főnökét a diákszövetség újjáalakításának tervével. Ez nagyon izgalmas vállalkozás volt, mivel civil szervezetek nem működhettek évtizedeken keresztül, ám ekkor kezdtek megnyílni újból a lehetőségek. Nagy tett volt, hogy a piarista diákszövetség a rendszerváltást megelőzően az egyik első civil szervezetként újjáalakult a városmajori templomban 1989 áprilisában.

– Lehet, hogy már ezzel is a közeljövő politikai változásaira készült?
– Társakat, barátokat keresett, a hasonló gondolkodású embereket akarta maga köré gyűjteni, hogy megfelelő morális és szakmai háttere legyen. Azokban tudott igazán megbízni, akikkel közösek voltak a gyökerei. Egyértelmű volt: azt, amit képvisel, a piarista neveltetésnek tulajdonítja. Ekkor már megvoltak a lakiteleki találkozók, kezdődött az összefogás a változást kereső emberek között. Úgy érezte, ahhoz, hogy ebben a folyamatban részt tudjon venni, szüksége van a diákszövetségre is.

– Miután miniszterelnök lett, tudott vele szót váltani az országban zajló átalakulásokról? Igényelte-e a piaristák meglátásait?
– Voltak ünnepi alkalmak a találkozásra. Emlékezetes volt, amikor a gödi iskolánk nyílt. Elvállaltam az ebéd elkészítését a bentlakó diákoknak, hisz cserkészként megtanították, hogyan kell sok emberre főzni. A hozzávalókért kimentem a Lehel téri piacra, és ahogy szokásos, alkudtam. Az egyik asszony azt mondta: nem tudja olcsóbban adni, mert drága a víz. Aztán közbeszólt egy férfi: azért van ez, mert történelemtanár a miniszterelnök. Így, ebben a stílusban beszéltek, én meg rögtön láttam, hogy ezek amolyan kivezényelt ügynökök. Akiknek az a dolguk, hogy ellenségesre hangolják mindenféle sületlenséggel a lakosságot. Mondtam Antallnak: küldjetek ti is embereket a piacokra, mert különben nem jut el a szavatok az utca emberéhez. A kommunisták tudták, hogy ki kell menni az emberek közé, és élőszóval agitálni. Engem akkor ütött szíven először: nem biztos, hogy elér a miniszterelnök azokhoz, akiket meg akar nyerni.

– A kormányfő nem érzékelte ezeket a veszélyeket?
– Ő bízott az emberek jó tulajdonságaiban. Nem gondolta, hogy a társadalom jelentős része nemcsak átvészelte a kommunizmust, hanem abban nőtt föl s gyanakvóan nézett bármilyen változásra. Ezért jobban eltalálja őket a propaganda. Hogy nem jó irányba mennek a dolgok, meg hogy másnak kéne az országot vezetni.

– Pedig ebből az agresszív aknamunkából jókora dózist kapott már 1990 őszén, amikor kirobbantották a taxisblokádot.
– Meglátogattam a kórházban, éppen akkor kellett megoperálni. Tréfálkozott: annyira azért nincs még rosszul, hogy papot hívjon. Jó kedélyű volt, mesélte, éppen azelőtt beszélt hosszasan Kohl kancellárral. De azért érződött rajta, hogy – még ha nem is volt nyilvánvaló, mennyire rövid időt engedélyez számára a sors – felmerült előtte az a gondolat, hogy esetleg nincs már sok ideje. Nagyon rosszul esett neki a köztársasági elnök állásfoglalása.

– Hiszen éppen ő választotta ki. Mondván: ha SZDSZ-es lesz az államfő, olyan valaki legyen, akit barátjának tart.
– Éppen ezért volt számára különösen fájó a cserbenhagyás. Akkor láttam ezt, amikor Vácott megnyílt az iskolánk, s az egész városnak közös tanévkezdési ünnepséget tartottak. Őt is meghívták, ám amikor megtudta, hogy Göncz Árpád is jön, lemondta. Nem akart együtt szerepelni vele.

– Nem csak egyetlen emberben kellett csalódnia. Hiszen sokakat megdöbbentett az a gyűlölet, ahogyan az első szabadon választott magyar kormánynak estek azok a körök, amelyek addig harcos antikommunizmussal próbálták felülmúlni a polgári jobbközepet.
– Azt gondolta, ha a megújulás valósággá válik, mindenki igyekszik részt vállalni s a maga szakértelmét az átalakulás szolgálatába állítani. Sokan azonban megszokták a bátortalan passzivitást. Antall reménykedett abban is, hogy a pártok nem ádáz ellenfelei lesznek egymásnak, hanem építő vitát folytatnak, ahogy parlamentáris demokráciákban szokás. Ezt olyan európai örökségnek tartotta, amihez természetszerűen visszatalálunk. Emiatt volt neki megdöbbentő, hogy sokan nem ellenfélnek, hanem ellenségnek tekintik őt és kabinetjét.

– Mi lehet az, amit antalli örökségnek nevezhetünk? Amit mindenképpen tovább kell vinni belőle?
– A marxisták arra neveltek, hogy a politika célja a hatalom megragadása. Ezzel szemben a kereszténység azt tanítja a politikáról, hogy az a közjó szolgálata. A kereszténydemokrata politizálásnak nem a vallásos emberek érdekeit kell szolgálnia, hanem az egész közösség, nemzet boldogulását. A másként gondolkodókban nem ellenséget kell látni, hanem olyasvalakit, akivel közös hajóban evezünk. Antall Józsefnek ez volt a politikusi hitvallása. Lehet naivitásnak minősíteni, de lehet vállalni is. A Nyugattal úgy tudott tárgyalni, hogy bizalmat teremtett országunk iránt. Bár évtizedeken át a közéletből kirekesztve élt, mégis különleges képessége volt ahhoz, hogy kiérdemelje a nemzetközi politika legrangosabb szereplőinek bizalmát.

– Nem remélte, hogy gyorsabban végbemegy a rendszerváltozás?
– 1992-ben a Vígszínházban, a piaristák magyarországi megtelepedése 450. jubileumán arról beszélt: elhúzódó küzdelmekre kell számítanunk, amíg egyenesbe jutunk.

– Mikor találkoztak utoljára? Mondott-e akkor olyasmit, amit megoszthat az olvasókkal?
– Már a halálos ágyán beszéltem vele. Érdekes módon egyik fiatal politikai ellenfelére hívta fel a figyelmemet, akivel pedig sok vitája volt. Azt mondta róla: figyeljetek rá, mert derék és tehetséges ember. Tőle sok minden jót várhat az ország.