Petőfi híd: a rozsda birodalmában jártunk

Tudta róla, hogy eredetileg fakockákból készült az útpályája, és világítótorony állt a budai feljárójánál? Bemásztunk az egyik legromosabb budapesti Duna-hídba.

A parti pillér kopott Népsport feliratának és futballfigurájának eredetét hiába tudakoljuk. Annyi bizonyos, hogy nem reklám, azt ugyanis ott tilos elhelyezni. Hídmesterünk szerint magasnyomású lemosóval fújhatta fel valaki évekkel ezelőtt.

Nyikorogva nyílik a bejárati ajtó, hat lépcső felfelé a koromsötétben. A híd lábában vagyunk, fölöttünk szerkezeti elemek magasodnak, és a robusztus kábeltálca, mely a falon keresztül kivezet a Duna fölé. Jobbra kis tárolóhelyiség telepakolva mobil vaslépcsőkkel, a megrepedt vakolaton pedig egy amatőr kéz művészi vonásai. Szinyei Merse Pál Majálisának férfialakjai koccintanak egy hölgy társaságában, mínusz a rét, a színek és az impresszionista benyomás. Na jó, ne túlozzunk. A kép felett egy felirat: Lopósok. Nincs rá időnk, hogy megfejtsük, mit üzen a művész, irány a szerelőjárda.

A Duna vízétől néhány méterre lépdelni még mindig megkapó, pedig az Erzsébet, a Rákóczi és a Szabadság hídon is túl vagyunk már. Még a kezelőjárdát borító, félméteres guanóréteg sem vesz el az élményből – Ace Ventura persze biztosan csettintene. Rozsda a korláton, a vízcsövön, az úttestet tartó szerkezeti elemeken, rozsda mindenütt. Egy eloxidálódott fémdarab repül a vízbe Ferenc talpa alól, ahogy lépdel Pest felé: hé, ez a járda része volt! A dilatációk vízelvezetését korábban elhanyagolták, emiatt a csapadék télen-nyáron beesett, befolyt a híd alsó részébe, ez az oka, hogy kis túlzással a rozsda tartja össze a Petőfi hidat. Néhány éve készült egy átfogó mérnöki terv a probléma megoldására, de a kivitelezésig nem jutottak el. A vízelvezetést viszont tavaly helyenként orvosolták, így lassabban pusztul a híd.

Pár létrafok lefelé, és megérkezünk az átkelő legérdekesebb darabjához, a saruhoz. Összesen 16 darab van belőle, ez itt előttünk a legújabb. A saru lényege, hogy koordinálja a híd hosszanti irányú mozgását, ha a hő hatására tágul-összeszűkül az anyag; rendkívül komoly szerepe van a működésben.

Ferenc a saru mérőegységét havonta meglátogatja a híd elmozdulását ellenőrizendő, illetve dokumentálja is a látottakat a dátummal és az aznapi hőmérséklettel együtt. Elmondja, nem napi szintű elmozdulásra kell gondolnunk, a délutáni felmelegedés nyilvánvalóan nem befolyásolja mérhetően a tágulást.

1996-ban történt, hogy a leszakadó darabok, a járdáról ledobált hulladék gyakorlatilag eltömítette a fogakat. A saru pedig felpúposodott, mivel nem tudott mozogni, a pillér szabályosan elmozdult. A hidat négy 400 tonnás és tizenkét 1000 tonnás sajtóval megemelték, és éjszakai műszakban kicserélték a tönkrement elemet.

A pilléren sem lehet a földről enni, igazából úgy érezzük magunkat, mint egy munkásbuli utáni reggel. Sörösüvegek és pezsgőspalackok szerteszét, itt-ott fémsodronyok, szigetelésfoszlányok. „Ez valami fémhuzal?” – fordulunk Ferenchez, aki nálunk is jobban meglepődik. „Ez ólomkábel, de hogy került ide?” – felel költői kérdéssel. Ilyen borítású vezetékekben vitték át egyik partról a másikra a vizet a századelőn, de hogy miért botlunk a darabjaiba méterenként, arról halvány fogalma sincs a hídmesternek. A bajsza alatt mosolyogva óva int bennünket, vigyázzunk, nehogy az égi áldás a nyakunkba csöpögjön. Bizony, olykor előfordul, hogy egy-egy gyalogos a járdán könnyít magán, szóval néha felkapjuk a fejünket, pórul ne járjunk.

„Megálltak?” – kérdi a vízi rendőrök elhaladó hajója felé bökve vezetőnk. Szerencsére most nem, de volt már rá példa, hogy „rajtaütöttek” Ferencen és egy csapat műszakis diákon a pillérnél, és megkérdezték tőlük, csoportos öngyilkosságra készülnek-e.

Csörren a telefon, a hídmester feje fölött gyülekeznek a viharfelhők. Mennünk kell, a pesti oldalra ugyanis megérkeztek a vizesek, akik a pillérbejáratig jutottak, és szaksegítségre szorulnak. Még egy pillantás az acélgerendák között a Citadella irányába: nem csak a pilontetőről rabul ejtő ez a látvány. Indulás vissza Budára!

A parti pillérnél még integetünk egyet a kamerának. A hajléktalanoknak nem kedvencük a Petőfi híd, de olykor ide is bekukkantanak, hátha akad valami mozdítható fém, ezért kell az őrszem.

A valamikori Zöld Pardon füvén parkoló autók ablaktörlői alá sorra kerülnek be a mikuláscsomagok, fotósunk rohan is fejvesztve, reméljük, bunyó nem lesz. Elbúcsúzunk Ferenctől, az ő hídjait is végigjártuk, megköszönjük. Vár ránk a többi dunai átkelő.

1945. január 14-én a visszavonuló német hadsereg a levegőbe röpítette ezt a Duna-hidat is, áprilisra viszont már készen állt a romok helyén a hadihíd. Az újjáépítés során az acélszerkezetet a parti szabadtéri műhelyben gyártották le. A híd pillérjei 12 méterrel a folyó szintje alatt vannak beágyazva. 1952. november 22-én átadták az új, Petőfi nevét viselő átkelőt, mely mintegy 500 tonnával könnyebb lett, mint az eredeti. Az 1970-es évek végén a teljes pályalemezt és a pályaszerkezetet is renoválták, a kerékpárutat viszont megszüntették. Komolyabb rekonstrukció utoljára 1996-ban volt, amikor a budai pillér egyik saruját kellett kicserélni.

A Petőfi híd hossza a feljárókkal együtt 514 méter, szélessége 25,6 méter, tömege pedig 7560 tonna.