Távolról inkább tűnik a szocreál „csodájának”, mint karcsú folyami átkelőnek, ahogy több forrásban is jellemzik. A Petőfi híd közelről sem tartogat titkolt szépségeket. Olyan, mint egy agyonterhelt igásló: a külcsín nem igazán számít, haszna viszont elvitathatatlan. Képzeljük csak el, mi lenne, ha a 4-6-os villamos, miképp a második világháború előtt, csak a Boráros térig közlekedne, és nem lenne híd, melyen a sínek futhatnának Buda felé. Mai szemnek abszurd kép, becsüljük hát meg ezt az ápolatlan monstrumot!
Gyalogosok, turisták ritkán választják romantikus promenádjuk helyszínéül a Petőfi hidat, és ez nem véletlen. Sehol egy díszes műtárgy vagy egy felhőt karcoló pilon. Pedig valamikor a főváros éke volt ez az átkelő is. A budai hídfő északi részén például a császári és királyi haditengerészet hősi halottainak emlékére felállított világítótorony állt. A Boráros téren, a híd jobb oldalán pedig az Elevátor-ház kapott helyet, mely az óriási gabonaszállítmányok lerakodóhelye volt. Eme építményekről ma legfeljebb fényképek alapján tájékozódhatunk.
A járdán széttört sörösüveg darabjain taposunk, a híd korlátján egy gazdátlan fél pár bakancs árválkodik. Mindez felturbózva percenként 150-200 elhaladó kocsi kipufogófüstjével, plusz egy robajló villamossal. Hú, de messze van a Lánchíd!
Fábián Ferenc hídmestert ez nem zavarja, ugyanolyan szívélyesen vezet minket végig, mintha „szerelmén”, a Szabadság hídon kelnénk át. Már a budai hídfőbe ágyazott irodába lépve érezzük a különbséget, az idő vasfoga kettőzött erővel rágja a szobákat. Pedig néhány méterre, az északi oldalon lévő irodában évtizedeken át állandó lakók tartottak rendet. Az előző hídmester egész családjával élt ott, Ferenc saját bevallása szerint simán ellakna benne, ha kipucolnák egyszer.
No, vágjunk neki! Rövid túra lesz, jelzi vezetőnk: elsétálunk a budai középső pillérig meg vissza, és annyi. Első hallásra szerény izgalmak, ennél azért – reméljük – nagyobb kalandok várnak ránk. Már a rakparti átkelésnél gyorsul a szívverés, de a megszokott jobb kanyar helyett balra vesszük az irányt, az A38 most várhat, koncert úgysincs hétköznap délelőtt.
A parti pillér kopott Népsport feliratának és futballfigurájának eredetét hiába tudakoljuk. Annyi bizonyos, hogy nem reklám, azt ugyanis ott tilos elhelyezni. Hídmesterünk szerint magasnyomású lemosóval fújhatta fel valaki évekkel ezelőtt.
Nyikorogva nyílik a bejárati ajtó, hat lépcső felfelé a koromsötétben. A híd lábában vagyunk, fölöttünk szerkezeti elemek magasodnak, és a robusztus kábeltálca, mely a falon keresztül kivezet a Duna fölé. Jobbra kis tárolóhelyiség telepakolva mobil vaslépcsőkkel, a megrepedt vakolaton pedig egy amatőr kéz művészi vonásai. Szinyei Merse Pál Majálisának férfialakjai koccintanak egy hölgy társaságában, mínusz a rét, a színek és az impresszionista benyomás. Na jó, ne túlozzunk. A kép felett egy felirat: Lopósok. Nincs rá időnk, hogy megfejtsük, mit üzen a művész, irány a szerelőjárda.
A Duna vízétől néhány méterre lépdelni még mindig megkapó, pedig az Erzsébet, a Rákóczi és a Szabadság hídon is túl vagyunk már. Még a kezelőjárdát borító, félméteres guanóréteg sem vesz el az élményből – Ace Ventura persze biztosan csettintene. Rozsda a korláton, a vízcsövön, az úttestet tartó szerkezeti elemeken, rozsda mindenütt. Egy eloxidálódott fémdarab repül a vízbe Ferenc talpa alól, ahogy lépdel Pest felé: hé, ez a járda része volt! A dilatációk vízelvezetését korábban elhanyagolták, emiatt a csapadék télen-nyáron beesett, befolyt a híd alsó részébe, ez az oka, hogy kis túlzással a rozsda tartja össze a Petőfi hidat. Néhány éve készült egy átfogó mérnöki terv a probléma megoldására, de a kivitelezésig nem jutottak el. A vízelvezetést viszont tavaly helyenként orvosolták, így lassabban pusztul a híd.
Pár létrafok lefelé, és megérkezünk az átkelő legérdekesebb darabjához, a saruhoz. Összesen 16 darab van belőle, ez itt előttünk a legújabb. A saru lényege, hogy koordinálja a híd hosszanti irányú mozgását, ha a hő hatására tágul-összeszűkül az anyag; rendkívül komoly szerepe van a működésben.
Ferenc a saru mérőegységét havonta meglátogatja a híd elmozdulását ellenőrizendő, illetve dokumentálja is a látottakat a dátummal és az aznapi hőmérséklettel együtt. Elmondja, nem napi szintű elmozdulásra kell gondolnunk, a délutáni felmelegedés nyilvánvalóan nem befolyásolja mérhetően a tágulást.
1996-ban történt, hogy a leszakadó darabok, a járdáról ledobált hulladék gyakorlatilag eltömítette a fogakat. A saru pedig felpúposodott, mivel nem tudott mozogni, a pillér szabályosan elmozdult. A hidat négy 400 tonnás és tizenkét 1000 tonnás sajtóval megemelték, és éjszakai műszakban kicserélték a tönkrement elemet.
A pilléren sem lehet a földről enni, igazából úgy érezzük magunkat, mint egy munkásbuli utáni reggel. Sörösüvegek és pezsgőspalackok szerteszét, itt-ott fémsodronyok, szigetelésfoszlányok. „Ez valami fémhuzal?” – fordulunk Ferenchez, aki nálunk is jobban meglepődik. „Ez ólomkábel, de hogy került ide?” – felel költői kérdéssel. Ilyen borítású vezetékekben vitték át egyik partról a másikra a vizet a századelőn, de hogy miért botlunk a darabjaiba méterenként, arról halvány fogalma sincs a hídmesternek. A bajsza alatt mosolyogva óva int bennünket, vigyázzunk, nehogy az égi áldás a nyakunkba csöpögjön. Bizony, olykor előfordul, hogy egy-egy gyalogos a járdán könnyít magán, szóval néha felkapjuk a fejünket, pórul ne járjunk.
„Megálltak?” – kérdi a vízi rendőrök elhaladó hajója felé bökve vezetőnk. Szerencsére most nem, de volt már rá példa, hogy „rajtaütöttek” Ferencen és egy csapat műszakis diákon a pillérnél, és megkérdezték tőlük, csoportos öngyilkosságra készülnek-e.
Csörren a telefon, a hídmester feje fölött gyülekeznek a viharfelhők. Mennünk kell, a pesti oldalra ugyanis megérkeztek a vizesek, akik a pillérbejáratig jutottak, és szaksegítségre szorulnak. Még egy pillantás az acélgerendák között a Citadella irányába: nem csak a pilontetőről rabul ejtő ez a látvány. Indulás vissza Budára!
A parti pillérnél még integetünk egyet a kamerának. A hajléktalanoknak nem kedvencük a Petőfi híd, de olykor ide is bekukkantanak, hátha akad valami mozdítható fém, ezért kell az őrszem.
A valamikori Zöld Pardon füvén parkoló autók ablaktörlői alá sorra kerülnek be a mikuláscsomagok, fotósunk rohan is fejvesztve, reméljük, bunyó nem lesz. Elbúcsúzunk Ferenctől, az ő hídjait is végigjártuk, megköszönjük. Vár ránk a többi dunai átkelő.
1945. január 14-én a visszavonuló német hadsereg a levegőbe röpítette ezt a Duna-hidat is, áprilisra viszont már készen állt a romok helyén a hadihíd. Az újjáépítés során az acélszerkezetet a parti szabadtéri műhelyben gyártották le. A híd pillérjei 12 méterrel a folyó szintje alatt vannak beágyazva. 1952. november 22-én átadták az új, Petőfi nevét viselő átkelőt, mely mintegy 500 tonnával könnyebb lett, mint az eredeti. Az 1970-es évek végén a teljes pályalemezt és a pályaszerkezetet is renoválták, a kerékpárutat viszont megszüntették. Komolyabb rekonstrukció utoljára 1996-ban volt, amikor a budai pillér egyik saruját kellett kicserélni.
A Petőfi híd hossza a feljárókkal együtt 514 méter, szélessége 25,6 méter, tömege pedig 7560 tonna.
