Felmászunk az Erzsébet híd tetejére, tartson velünk!

A kábelkamrától a híd alatti szervizjáratokon át a pilon tetejéig körbejártuk az egyik legmonumentálisabb Duna-hidat. Íme!

Még a legmegrögzöttebb tériszonyosok is álmodoznak olykor arról, hogy feltépik a repülőgép ablakát és fejest ugranak valamelyik alattuk lévő felhőpárnába. Hasonló érzés keríti hatalmába az embert, ha elhalad egy tízemeletes épület vagy egy természetes magaslat mellett: felmennénk, és büszkén körülpásztáznánk a tájat egy mások által soha nem látott nézőpontból. A megkapó panoráma lehetősége minket is hatalmába kerített, így Molnár videós kollégával metróra pattantunk és a Ferenciek teréről megközelítettük vágyaink célpontját, az Erzsébet hidat.

A budai hídfő lábánál, a Romkert és az ivócsarnok közé szorult irodájában már vár minket Tóth Krisztián, a hídmester. Feladata pofonegyszerű, naponta kétszer, reggel és este végig kell járnia az alá tartozó Erzsébet és Rákóczi hidat, megvizsgálva, nem keletkezett-e kár az útpályában, a járdaburkolatban, a korlátokban vagy éppen a lépcsőkön. A Rákóczi hidat „csak” megörökölte, így a legtöbb budapesti hídmesterhez hasonlóan most már ő is két monstrum felett atyáskodik.

Ezúttal mi is csatlakozunk napi promenádjához, és cseppnyi izgalommal a szívünkben indulunk a budai oldal déli pilonjának tetejére.

Bár itt csak havi rendszerességgel kell ellenőrzőkörutat tennie, Krisztián rutinosan csusszan be a szűk bejáraton. Molnár kolléga és én már itt szuszogunk, pedig ez csak a kezdet. Mintha egy tengeralattjáró belsejébe csöppennénk: meredek acéllétrákon haladunk felfelé, miközben tompán robajlik a fülünkben a hídon áthaladó járművek zaja. Az egyedi látványt itt-ott szabdalja egy kisebb kupac galambürülék, a város sokszor gyűlölt madarai számára igazi kis óvóhely a pilon belseje.

45 méternél járhatunk, amikor Krisztián közli, felértünk, most két, cseppnyi átjárón kell túljutnunk, hogy elérjük a létrát, ami közvetlenül a pilon tetejére vezet. Eddig szuszogtunk, most már nyögünk is, de hajt az izgalom, így valahogy átpréselődünk. A keskeny acélfolyosó két oldalán camera obscura-jelenségre leszünk figyelmesek. A néhány centis vízelvezető lyukon beszűrődő egyetlen fénycsóva furcsa házimozit varázsol a szemünk elé: a pilon két belső falán színesben szemlélhetjük, ahogy a kocsik majd 50 méterrel a talpunk alatt átkelnek a hídon.

A fejünk fölött egy jókora palló segít kijutnunk a fényre, még 1964-ben, a híd második átadása előtt emelték be a helyére, és mivel nincs mód, hogy bárhogyan kicseréljék, óvatosan nehézkedünk rá. Két lépcsőfok, és kint vagyunk!

Budapest a szó szoros értelmében a lábunk előtt hever. Az autók hangyaként keresik útjukat a pesti vagy a budai oldal felé pöfögve. Több tízezer kel át belőlük a hídon naponta. Újpest egy köpésre van, a Gellért-hegyre innen lanovkával közelítene legszívesebben az ember, a Várba pedig talán kötélen. A viccet félretéve lenyűgöző a kilátás, néhány pillanatra a felhők között érzi magát itt minden földi teremtmény.

A kellemes sokkhatás terhét cipelve mászunk lefelé, egészen a pilon nyílásáig, mely a járdára vezet. A járókelők szemében most mind ET-k vagyunk. Mivel Krisztián akciónk előtt beszólt a 112-nek, hogy mászunk, nem várnak lent kényszerzubbonnyal.

Cigiszünet, 2 deci büdös víz a Krisztián irodája melletti ivócsarnokból (Molnár kolléga csak fintorog), és máris folytatódik a túra. Ha a pilon tengeralattjáróra, akkor a híd alatti szervizjárdához vezető alagút Hitler berlini bunkerére emlékeztet. A bejárat mellett már sokszor elsétálhattunk, ha a 18-as villamos vagy a 7-es busz felé siettünk az Erzsébet híd budai hídfője alatt. Egy létra fölfelé, egy acélnyílás balra, és már meg is érkeztünk a fő szervizjárdához. Jobbra és balra két külső kezelőjárda húzódik végig a híd alatt. Ezekről lehet szerelni a 2009-ben átadott díszkivilágítást, melyet Japán felesben fizetett Magyarországgal baráti szeretetből, a diplomáciai kapcsolatfelvétel 50. évfordulója alkalmából.

A Legenda mellett legalább két másik sétahajó utasai nézik kigúvadt szemekkel, mit művelünk a víz felett öt méterrel. Mi integetünk, ők lefagyva, de visszaintegetnek. Krisztián révén itt tudjuk meg, hogy az Erzsébet híd egy 290 méteres középnyílású híd, mely a 20. század elején sokáig világrekorder volt méreteit tekintve ebben a kategóriában, bő 70 évig pedig a Duna-hidak között állt az első helyen. A vakrozsdán és a poron kívül nincs gond vele, talán a legjobb állapotban lévő fővárosi vízi átkelő. Nem csupán ezért nem jelent életveszélyt használói számára: mivel a pilonba nem lehet bejutni célszerszámok nélkül, öngyilkosságot sem kísérelt még meg itt senki. A járdáról persze páran bevetették már magukat a habokba, de ez nem halálos magasság. Krisztián kisebb sóhaj közepette nyugtázza, mióta ő a hídmester, nem volt rázós vészhelyzet az Erzsébet hídon.

Visszaereszkedünk a mélybe, ugyanis hátravan még a kábelkamra. Összesen négy van belőle, mi a budai oldal északi kamrájába látogatunk el. Pár méterrel arrébb, majd 60 évvel ezelőtt a németek robbantottak egy hideg januári napon, aminek következtében a budai oldal kötélzete elengedte a több mint 11 ezer tonnát, a híd pedig a Dunába zuhant.

A látvány itt sem marad el várakozásainktól. 66 darab feketére mázolt, szétszakíthatatlan acélhuzal mered a beton alapzatból. Mivel a víz szinte naponta betör a helyiségbe, egy ódon szivattyú segít a bajban, immár öt évtizede. A sodronyok négy kamrából tartják a függőhíd 6300 tonnáját. A kábelek összesen 1000 tonnát nyomnak.

Élményektől zúgó fejjel lépünk ki újra a napfényre, és még egyszer elolvassuk az 1903-as átadást megörökítő emléktáblát. Krisztián elbúcsúzik, akad dolga. Molnár kolléga még csinál néhány vágóképet, én pedig lassú léptekkel átsétálok forgatásunk alanyán. Felejthetetlen emlékkel ajándékozott meg bennünket. Idén novemberben ünnepli második átadásának 50 éves jubileumát. Isten éltesse sokáig!

Az 1903-ban átadott Erzsébet híd az 1898-ban reszelővel szíven szúrt Erzsébet magyar királynéról kapta a nevét. A világ első acélpilonos átkelője volt, a maga idejében az építészet egyik csodájaként emlegették méretei (11 ezer tonna) és egynyílású mivolta miatt. A merevített lánchídon kocsiút, villamosvágány és gyalogosút is áthaladt. Kategóriájában 1903-tól 1926-ig világrekorder volt, 70 éven át pedig a legnagyobb egynyílású, mederpillér nélküli függőhíd volt a Dunán. 1945 januárjában a budai oldal déli kábelkamráját felrobbantotta a visszavonuló német hadsereg. 1964-re újra felépítették az Erzsébet hidat, mely súlyát tekintve már csak feleakkora volt, mint az eredeti átkelő: 6300 tonna. 1973-ban megszűnt a villamosközlekedés a hídon, előtte a 44-es, a 67-es és a 19-es villamos is járt rajta. A Lánchíd után második hazai Duna-hídként díszkivilágítást kapott 2009-ben. A költségek közel felét, 120 millió forintot Japán állta a II. világháborúban megszűnt diplomáciai kapcsolat újrafelvételének 50. évfordulója alkalmából. Az I. és az V. kerületet összekötő híd teljes hossza hídfőtől hídfőig 378 méter, pilonjai 48 méter magasak.