Egy kiállítás felejthetetlen képei

A békési Kira vendéglő kis kifőzdéjén hatalmas betűk hirdették: ez az „ország első cigány vendéglője”.

A fővárosi mezőgazdasági kiállításon, az OMÉK-on a szombat és a vasárnap a nagyközönségé volt. A különböző élelmiszereket a térkép szerint régiónkénti felosztásban a két legnagyobb csarnokban, az A-ban és a G-ben lehetett megnézni, esetleg meg is kóstolni. Ám ha valaki túlságosan is éhesen érkezett és mohó volt, akkor a főbejárattól az ezekhez vezető utak melletti kis fabódéknál már annyi mindent megkóstolhatott, hogy mire a pavilonokhoz ért, addig akár a gyomrát is elcsaphatta. A séta közben a sok közül tán legérdekesebbnek a békési Kira vendéglő kis kifőzdéje tűnt, amelyen hatalmas betűk hivalkodtak arról, hogy ez az „ország első cigány vendéglője”. Az ételeket pedig két, arcukon markáns cigány rasszjegyeket viselő férfi és egy cigány asszony készítette és tálalta. Mostanában, amikor az újságolvasó, tévénéző ember ilyet lát, akkor zavarba jön. Mi az oka, hogy nem félnek ezek az emberek? Hogyhogy nem tartanak attól, hogy egy ekkora forgatagban, ha kitesznek egy ilyen cégért, nem rekesztik ki és nem alázzák meg őket? Hiszen a magyar lakosság többségének előítéletességéről, idegenellenességéről, rasszizmusáról, antiszemitizmusáról rendszeresen olvashatók borzasztó statisztikai adatok. Ezek alapján egy cigány vendéglő még jó, ha csak a biztos piaci bukást jelenti számukra és nem többet. S amelyek szerint akár úgy is járhatnának, mint a képzeletben hazánkba tévedt, szomorkás pirézek.

A mosolygós és testes tulajdonos, Ásós Géza azonban nemhogy nem retteg, de minden kétséget eloszlat a félelméről. Ő így gondolkodik: „ha ebben az országban mindenki a saját dolgával foglalkozna, a cigányok és a magyarok is a sajátjukkal, és mindenki el lenne fáradva abba, amit csinál, akkor nem lenne idejük a származásukkal, az egymás közti különbségekkel foglalkozni. 36 éves cigány ember vagyok, gondolom, ön is látja, hogy nem egy kék szemű, szőke, svéd alkat. Engem az életemben soha nem ért hátrány a származásom miatt. Most sem, pedig ha végignéz akár ezen a kiállításon, még a résztvevők között is elvétve lát cigányt. Ha nem lennék magammal kibékülve, nem jönnék ide. De mivel elvégzem azt a munkát, és rendesen adózom, mint bármelyik magyar, nincsenek kisebbségi érzéseim. Azt, ha valaki nem eszik az ételünkből, nem tudja, hogy mit veszít. A magyarok gyűlölködéséről csak annyit, hogy én cigány vagyok, de ha hajnali ötkor azt veszem észre, hogy a kerítésemen éppen másznak át, legyen az bárki, nekem sem tetszene. A fajgyűlöletről szóló szövegeket nem hiszem el. Aki akar, cigányként és magyarként is tud boldogulni. A vendéglőmhöz egyébként egyetlen fillér állami támogatást nem kapok. Amit árulok, abból tartom el a családomat. Itt is ugyanazt a bérleti díjat fizettem, mint a mellettem álló, semmilyen kedvezményt nem kértem. Ha az üzletem nem működne, akkor nem csinálnám. Amire a legbüszkébb vagyok: 4 éve működik a vendéglőm, ételeinkkel több magyar ember bizalmát nyertük el, mint bármely nyakkendős politikus.”

A sorsáról és az életszemléletéről szinte egy szuszra elmondott, őszinte és nyílt beszéd után különös érzés volt elsétálni és belépni az A csarnokba. A hatalmas hodályban elsőként a Földművelésügyi Minisztérium robusztus és fényűző standja tűnt fel, majd mellette és mögötte ugyancsak a minisztériumé volt a hely, csak már az államtitkárságoké. Külön-külön mindegyik egy-egy jó nagy standon foglalt helyet. Ugyancsak különálló részt kapott a miniszteri kabinet, az állami erdőgazdaságok, a Nemzeti Agrárkutató és Innovációs Központ, a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal, a minisztérium külhoni agrárkapcsolatai, a kamarák, a kiejthetetlen nevű, de leginkább értelmezhetetlen Magyar Gasztro Térkép Klaszter, a hungarikumok és a védjegyes termékek standjai, az Agrárvállalkozási Hitelgarancia Alapítvány és sorolhatnám, milyen állami csúcsszervek, alszervezeteik és kutatóintézeteik még. Szúrópróbaszerűen kérdezősködtünk itt-ott, ezt-azt. Volt közülük olyan pult, ahol megszeppent gyakornok szégyenlősködött, hogy épp most ment el a főnök, ő pedig azért nem tud válaszolni, mert nem ismeri a szakterületi részleteket. A hungarikumok pultjánál sem sikerült pontosan kideríteni, hogy mi mitől lesz a non plusz ultra, amelyről azonban valószínűleg az is igaz, hogy ezt még a miniszter sem tudja. Azt tehát, hogy mitől rendkívüli egy termék, milyen minőségi föltételek alapján lesz valami hungarikum. Kóstolni akkor és ott nem volt mit, amikor ott jártunk, csak az értékhierarchiával meg egyéb fontos elméleti kérdésekkel gyarapodhattunk. Apropó, védjegyek. Épp a nyitónapon az agrárkamara színpadán az Aranyszalag-díjról a Magyar Gasztronómiai Egyesület által tartott kitűnő előadásnál derült az ki, hogy a hazai védjegyek legtöbbje tulajdonképpen egyáltalán nem takar valódi minőséget. Ezekkel ellentétben a rendkívüli és hiteles minőségű termékeknek – akármennyire is kevés van belőlük Magyarországon – a léte és támogatása lenne inkább indokolt.

Szorosan az állami szakasz mellett állították föl az OTP és a kormány stratégiai szövetségese, az igényesebb vásárlók által leginkább a pokolba kívánt brit áruházlánc, a Tesco pavilonját. Mindenütt monitorok villództak, színes prospektusok ezrei között lehetett válogatni, csinos, egyenruhás emberek és öltönyös menedzserek sürögtek fontoskodva. A magyar állam és szövetségesei fényárban úsztak.

Továbbhaladva aztán mindez egyszer csak véget ért. A csarnok vége felé sétálva egyre kisebb lett a fény, egyre kisebb, egyszerűbb és kopottabb standok és pultok tűntek föl. A kisebb gazdaságoké és a kistermelőké. A csarnok legvégén az apró pultok amolyan kaotikus sorokban rendeződtek, s a „sikátorokban” olyan borokat, sajtokat, mézeket, szalámikat, sonkákat, szalonnát, pástétomokat, hidegen sajtolt olajakat, fűszereket, pástétomokat és eceteket lehetett kóstolni, amelyeket az apró magyar élelmiszercégek kísérleteztek ki. Ám a szerényebb külsőségek ellenére ezek jelentettek valami igazán érdekeset, izgalmasat.

Mindezek után a G pavilontól elment a kedvünk. A kijárat felé indulva inkább a cigány vendéglőtől nem messze kóstoltuk meg, vajon milyen is az a híres Csíki sör, ahol a vidám csapos fáradhatatlanul ismertette termékük történetét. A Csíki sör nem okozott csalódást, tisztességes ipari eljárással készített ital.