Egy kiállítás felejthetetlen képei

A békési Kira vendéglő kis kifőzdéjén hatalmas betűk hirdették: ez az „ország első cigány vendéglője”.

A sorsáról és az életszemléletéről szinte egy szuszra elmondott, őszinte és nyílt beszéd után különös érzés volt elsétálni és belépni az A csarnokba. A hatalmas hodályban elsőként a Földművelésügyi Minisztérium robusztus és fényűző standja tűnt fel, majd mellette és mögötte ugyancsak a minisztériumé volt a hely, csak már az államtitkárságoké. Külön-külön mindegyik egy-egy jó nagy standon foglalt helyet. Ugyancsak különálló részt kapott a miniszteri kabinet, az állami erdőgazdaságok, a Nemzeti Agrárkutató és Innovációs Központ, a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal, a minisztérium külhoni agrárkapcsolatai, a kamarák, a kiejthetetlen nevű, de leginkább értelmezhetetlen Magyar Gasztro Térkép Klaszter, a hungarikumok és a védjegyes termékek standjai, az Agrárvállalkozási Hitelgarancia Alapítvány és sorolhatnám, milyen állami csúcsszervek, alszervezeteik és kutatóintézeteik még. Szúrópróbaszerűen kérdezősködtünk itt-ott, ezt-azt. Volt közülük olyan pult, ahol megszeppent gyakornok szégyenlősködött, hogy épp most ment el a főnök, ő pedig azért nem tud válaszolni, mert nem ismeri a szakterületi részleteket. A hungarikumok pultjánál sem sikerült pontosan kideríteni, hogy mi mitől lesz a non plusz ultra, amelyről azonban valószínűleg az is igaz, hogy ezt még a miniszter sem tudja. Azt tehát, hogy mitől rendkívüli egy termék, milyen minőségi föltételek alapján lesz valami hungarikum. Kóstolni akkor és ott nem volt mit, amikor ott jártunk, csak az értékhierarchiával meg egyéb fontos elméleti kérdésekkel gyarapodhattunk. Apropó, védjegyek. Épp a nyitónapon az agrárkamara színpadán az Aranyszalag-díjról a Magyar Gasztronómiai Egyesület által tartott kitűnő előadásnál derült az ki, hogy a hazai védjegyek legtöbbje tulajdonképpen egyáltalán nem takar valódi minőséget. Ezekkel ellentétben a rendkívüli és hiteles minőségű termékeknek – akármennyire is kevés van belőlük Magyarországon – a léte és támogatása lenne inkább indokolt.

Szorosan az állami szakasz mellett állították föl az OTP és a kormány stratégiai szövetségese, az igényesebb vásárlók által leginkább a pokolba kívánt brit áruházlánc, a Tesco pavilonját. Mindenütt monitorok villództak, színes prospektusok ezrei között lehetett válogatni, csinos, egyenruhás emberek és öltönyös menedzserek sürögtek fontoskodva. A magyar állam és szövetségesei fényárban úsztak.

Továbbhaladva aztán mindez egyszer csak véget ért. A csarnok vége felé sétálva egyre kisebb lett a fény, egyre kisebb, egyszerűbb és kopottabb standok és pultok tűntek föl. A kisebb gazdaságoké és a kistermelőké. A csarnok legvégén az apró pultok amolyan kaotikus sorokban rendeződtek, s a „sikátorokban” olyan borokat, sajtokat, mézeket, szalámikat, sonkákat, szalonnát, pástétomokat, hidegen sajtolt olajakat, fűszereket, pástétomokat és eceteket lehetett kóstolni, amelyeket az apró magyar élelmiszercégek kísérleteztek ki. Ám a szerényebb külsőségek ellenére ezek jelentettek valami igazán érdekeset, izgalmasat.

Mindezek után a G pavilontól elment a kedvünk. A kijárat felé indulva inkább a cigány vendéglőtől nem messze kóstoltuk meg, vajon milyen is az a híres Csíki sör, ahol a vidám csapos fáradhatatlanul ismertette termékük történetét. A Csíki sör nem okozott csalódást, tisztességes ipari eljárással készített ital.