Támasztom egy régi belvárosi bérház falát, amíg várok a Főkétüsz két kéményseprőjére. Nézem a tetőket, amelyeken meg-megcsillan az októberi napfény. Számtalan kéményfej sorakozik rajtuk, minden lakáshoz tartozik egy, mint utóbb megtudom. Svébis Attila, aki – néhány perc múltával – előttem kaptat fölfelé az öreg lépcsőházban, 23 éve kéményseprő, soha nem is foglalkozott mással. Megtehette, hiszen a Főkétüsz alkalmazásában fix fizetést kap, ha nem is sokat. Társa, Szőllősi Richárd alig egy éve rója vele a tetőket, eredeti szakmáját tekintve kőfaragó. – Szép szakma, csak kihasználják az embert – mondja.
Kihasználásról később a Kéményseprők Országos Szakszervezetének (KOSZ) vezetője, Vámos Csaba is beszél nekem, igaz, más kontextusban. Nem mindenki olyan szerencsés ugyanis ebben a hiányszakmában, hogy olyan munkáltatója legyen, mint Attilának és Richárdnak. – Ma már csak egy-két önkormányzati tulajdonú vállalatnál dolgoznak állandó fizetésért a kéményseprők. A rendszerváltás után teret hódító magánszektorban általában a jelképesnek mondható alapdíjazás mellett csak a behozott munkák bizonyos százalékával tudják elérni a szakmunkás-minimálbért a dolgozók, vagy még azzal sem. Nem csoda, ha sokuknak másodállása is van – magyarázza a szakszervezeti vezető, aki szerint többek között ennek is következménye a hazai kéményseprők számának rohamos csökkenése.
– Élet és vagyonbiztonságot óvó szolgáltatásról beszélünk, nem vattacukor-árusításról. Sokan azért hagyják el a pályát, mert belátják, hogy az adott körülmények között, kapkodva, rohanva nem lehet olyan munkát végezni, amely ráadásul büntetőjogi felelősséggel is jár – mondja Vámos Csaba.
A feszített munkatempó a Lövölde téri házban tevékenykedő Attila és Richárd esetében is jellemző. Első útjuk a díszletnek is beillő padlástérbe vezet, ahonnan durva falétrán másznak ki a tetőre. A gangos ház tetején kéményseprőjárda vezet körbe, bár a járda szó erre a keskeny fémlapokból álló nyomvonalra több mint nagyvonalú. A két férfi rutinos magabiztossággal jár-kel odakint. Egy kéménybe leeresztik a súlyos fémgolyót, mit sem törődnek az őket körülvevő impozáns panorámával. Amerre járnak, recseg-ropog alattuk a vastag gerendákkal tartott tető, csikorognak a cserepek.
– Ha veszélyesnek ítéljük meg, nem kell kimennünk. Ilyenkor értesítjük az illetékes szervet, amely gondoskodik a kémények biztonságos megközelíthetőségéről – mondja Attila, miután újra leereszkedik a padlástérbe. A szakemberek – ha különösebb panasz nincs – fent kívülről ellenőrzik a kéményfejeket, nem dőltek-e be, nincsenek-e veszélyes állapotban, azután sorra, minden lakásba becsöngetnek. Ebben a házban szám szerint huszonegybe.
Szerencséjük van, mert legtöbb kollégájukkal szemben nekik nem kell a pénzzel bajlódni. A fővárosi és a Heves megyei kéményseprő vállalaton kívül viszont az összes többinél helyben inkasszálnak a szakemberek, ami nyilván nem járul hozzá a népszerűségükhöz.
– A rezsicsökkentés nálunk díjcsökkenést eredményezett, ráadásul a fatüzelésű kályhákhoz tartozó kémények évi két kötelező vizsgálatát egyre módosították, így a kéményseprő cégek aránylag nagy bevételtől estek el. Amit úgy kívántak pótolni, hogy még inkább érdekeltté tették alkalmazottaikat a teljesítmény növelésében. Sok helyen gyakorlatilag kéményseprőjelmezbe bújtatott zabrálás folyik. Ez vezetett oda, hogy a jócskán megcsappant létszámban dolgozó kéményseprők ellen – akik korábban megbecsült tagjai voltak a társadalomnak – ma már zúgolódnak az emberek – mondja az idén tavasszal alakult érdekvédelmi szervezet, a KOSZ elnöke. Szerinte a szakma és a fogyasztók érdeke is, hogy az állam felügyelete alá vegye ezt a szolgáltatást. Az erre vonatkozó, tavasszal benyújtott törvénytervezet elfogadása azonban egyre csúszik. Közben elérkezett a fűtésszezon, és a kéményseprők a múlt héten komoly lépésre szánták el magukat.
– Ügyvédi letétbe helyeztük a felmondásunkat, és ha december 21-ig nem dönt a törvényhozó a kéményseprő-ipari törvénytervezetről, átadjuk őket a munkáltatóknak, egyúttal tájékoztatjuk erről az Országos Katasztrófavédelmi Igazgatóságot, mint hatósági felügyeleti szervet – mondja Vámos Csaba.
„Létbizonytalanság uralkodik a kéményseprő szakmában, rohamosan fogynak a szakemberek, életveszélyesen kockázatos ilyen körülmények között nekivágni a fűtési szezonnak” – áll a szakszervezet október 22-én kiadott felhívásában.
A főváros, mint általában mindenben, ebben is kivételt képez. – A Főkétüsz nem küzd létszámhiánnyal, mivel mi magunk is folytatunk OKJ-s képzést, így az esetleges hiányt mindig tudjuk pótolni – mondja Müller Máté, a cég kommunikációs osztályvezetője, aki szerint a budapesti kéményállomány nyolc-tíz százaléka problémás, azaz itt valamilyen szabálytalanságot vagy életveszélyt állapítottak meg.
– Ezzel szemben hozzánk olyan információk jutottak el a Főkétüsztől, hogy ötvenfős létszámhiánnyal küzdenek, amelyet mi sem támaszt alá jobban, hogy folyamatosan újsághirdetésekben és fejvadász cégekkel próbálják meg pótolni a hiányzó szakembereket – reagál erre Vámos Csaba.
A szakemberekkel folytatott beszélgetéseimből kiderül: elterjedt tévhit, hogy a jövő évtől mindenkinek béleltetnie kell a kéményét, aki eddig nem tette volna meg. Csak a kazáncserével, vagy egyéb beavatkozással jár együtt a kéménybélelési kötelezettség, amely általában anyagilag meglehetősen megterhelő. Méterenként átlagosan 15-20 ezer forintos költséggel kell számoljon, aki ilyesmibe vágja a fejszéjét, de ebben már nincs része a kéményseprőknek, a kivitelezést erre szakosodott magáncégek végzik.
