– Számítottak arra, hogy tüntetéshez vagy valamilyen tömeges megmozduláshoz vezethet a társadalom elégedetlensége 1990. ősz elején?
– Szakminiszterként ilyet nem éreztem, de azt tudni lehetett, hogy a lakosság hihetetlenül gyors és dinamikus változást élt át. Korábban hosszú évekig lefojtott társadalomban éltünk, a „majd lesz valami” vagy az „úgysem lesz itt semmi” volt az emberek alapállása. Ehhez képest 1988-tól hirtelen követték egymást addig szokatlannak tűnő események. Kiderült, hogy ’56 nem is ellenforradalom volt (amit a mi családunk mindig is tudott); hogy a szovjetek mégsem maradnak itt örök időkre; hogy a mindenható egy párt helyett sok párt lesz, és szabad választásokon dönthetünk a saját sorsunkról. A lefojtottság után ez a dinamikus változás hatalmas reményt keltett az emberekben. Ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a tervgazdaságból a piacgazdaságba való átmenet egyáltalán nem gyors és könnyű folyamat, ez pedig csalódottságot és türelmetlenséget szült. Emlékszem, egyszer valaki levélben szemrehányást tett nekem: „Maga már három hónapja miniszter, és az iparban még mindig nem történt semmi!” Ráadásul tudható volt, hogy a régi hatalmi kör meg az egykori titkosszolgálati emberekből álló „elbocsátott légió” szívesen venne revánsot. De hogy szervezkednének, puccsra készülnének, attól nem tartottam, és semmilyen jelét nem láttam.
– Minisztersége mellett a pártjában volt valamilyen tisztsége?
– Nem volt. Még 1989-ben gazdasági szakértőként részt vettem a kerekasztal-tárgyalásokon, akkor léptem be az MDF-be. Kötelességemnek tartottam ezt. Nem szeretem az olyan értelmiségi magatartást, amelyik beszólogat a hatalomnak, de a kötelezettségeket már nem akarja vállalni. Listán jutottam be a parlamentbe, ami azt is jelenti, hogy konkrét választói körzetem nem volt. Meglepetésként ért a miniszteri felkérés; nyilván voltak nálam esélyesebb jelöltek is, csak négy nappal a kinevezés előtt tudtam meg, hogy kormánytag leszek.
– Érezhető volt-e már akkor a párton belül az a feszültség, amely később többszöri szakadáshoz, kiválásokhoz vezetett?
– Akkor még nem. Ezek az ellentétek 1991 után éleződtek ki. Az alkotmánymódosításhoz szükséges – paktumnak nevezett – megállapodás miatt sokan elégedetlenkedtek, de ebből még nem lettek súlyos konfliktusok. Az őszi önkormányzati választások eredménye viszont sokakat meglepett és elkeserített a pártban. Akkor sokan szembesültek azzal, hogy bár az MDF vezető kormánypárt, a társadalomban nincs többsége. Az első demokratikus választásokon eleve csak a választópolgárok 60 százaléka vett részt, a leadott voksok negyedét kapta az MDF. Ami a választás megnyeréséhez elég volt, de 100 százalékra vetítve már csak 15 százalék. Belső ellentétek azonban akkor még nem voltak.
– A blokád váratlanul érte a kormányt. Melyek voltak az első válaszintézkedések?
– Rendkívüli időszak volt ez. Magáról a hatósági áremelésről 14 más üggyel együtt különleges módon vasárnapi kormányülés döntött, és technikai okokból csütörtökig embargós volt a döntés. Az ülésen még részt vett Antall József miniszterelnök is, aki másnap kórházba ment, megműtötték. Kedden nemzeti ünnep volt, így csak szerdán kezdték nyomtatni az új árjegyzéket, amelynek csütörtök éjfélre minden kútnál ott kellett lennie. Én csütörtökön este jöttem haza Németországból egy konferenciáról, és az autóban hallottam a rádióból, hogy a taxisok készülnek valamire. A miniszterelnököt helyettesítő Horváth Balázs belügyminiszter arra gondolván, hogy ez csak taxisügy, először a közlekedési minisztert vonta be a tárgyalásokba. Az érzelmeket szította, hogy a szóvivő az embargó feloldásáig tagadta a készülő áremelést. Ám annak oka volt. Addigra az ország üzemanyag-tartalékai vészesen csökkentek, egy felvásárlási láz nagyon súlyos következményekkel járhatott volna. A taxisok miatt ma már csak az üzemanyagok lakossági árát emlegetjük, pedig a hatósági áremelés az egész energiaszektorra vonatkozott a tűzifától az áramig. Az októberi energiaár-emelés mértéke alapos számításokon nyugodott. Amikor végül e nehéz hét végén, vasárnap az érdekegyeztető tárgyalásokon megszületett a megegyezés, hogy a bejelentett áremelésnek csak a fele lép életbe, egyben januári hatállyal liberalizáltuk az üzemanyagárakat, azok nyomban az eredetileg tervezett szint körülire emelkedtek. Viszont akkor már nem volt semmilyen morgolódás.
– Nem volt olyan félelmük, hogy a blokádba belebukhat a kormány?
– Egy kormány akkor bukik meg, ha a képviselők kihátrálnak mögüle, de a frakció határozottan és szilárdan kiállt mellettünk. És a legnagyobb tömeget a kormánypárti tüntetés mozgatta meg. Tízezrek skandálták az ablak alatt, hogy: „Tarts ki, Ákos!” Ezt a tüntetést nem a kormány szervezte, de az érdekegyeztető tárgyalás során jó volt érezni, hogy sokan bíznak bennünk.
– Hogy vélekedtek: a blokád szervezett vagy spontán megmozdulás volt?
– A szervezettség jelei egyértelműek voltak. Azt nem tudom, hogy már kezdetben is az volt-e, vagy spontán tiltakozásként indult, amibe beszálltak mások. De ahogy lezárták az országos csomópontokat, ahogy megszállták a várost, az profi irányításra vallott.
– Gondolja, hogy az SZDSZ állt a háttérben?
– A legnagyobb ellenzéki párt valóban bejelentkezett a kormányzásért. Olyan nyilatkozatot adtak ki, amelyben egyértelművé tették ezen készségüket. Az SZDSZ-es köztársasági elnök nyilatkozatai sem könnyítették meg a helyzet kezelését: mint a hadsereg főparancsnoka lépett fel, holott ez a tisztség csak háború idején illette meg. Ám ezeket az adott helyzetre adott reakciónak tartom, ma sem hiszem, akkor sem hittem, hogy az SZDSZ szervezte vagy irányította volna a blokádot. Végül is ott volt vagy 40 ezer taxis, sokszorta több, mint amennyire szükség volt. Sokan kényszertaxisok voltak, egykori katonatisztek, rendőrök, hírszerzők, titkosszolgálati emberek, akik közül néhányan nem bánták, ha borsot törhetnek az új kormány orra alá.
– A tárgyalásokon szabad kezet kapott, vagy szigorúan tartania kellett magát egy kormány által megszabott limithez?
– Az első és legfontosabb a politikai döntés volt: a kormány módosíthat-e az eredeti árdöntésen. Ezt a döntést már Antall József hozta, akinek addigra javult annyit az állapota, hogy tájékozódni és – ha betegágyból is – irányítani tudjon. Nekem minden javaslatot egyeztetnem kellett a kormánnyal és a frakcióval, így elég szűk mozgásterem volt. Ráadásul Rabár Ferenc pénzügyminiszter konfliktuskerülő ember volt, ezért nekem kellett a kormány nevében keménynek és határozottnak lennem. Ám a megállapodás tétje nem pusztán az volt, hogy mennyit kell fizetni a benzinért. Ez is fontos szempont, de az ország működőképessége volt a nagyobb tét. Végül is, sokakkal ellentétben úgy gondolom, hogy a krízisből az ország megerősödve került ki.
– Volt-e valami jele annak 1990 nyarán, kora őszén, hogy a lakossági elégedetlenség valamilyen tömeges demonstrációban ölt testet?
– A rendszerváltással járó strukturális válság azt is jelentette, az állampolgároknak csalódniuk kellett azokban a reményeikben, hogy a politikai változások automatikusan a Nyugathoz való felzárkózást, gazdasági fellendülést és gyors életszínvonal-emelkedést is hoznak. Ezzel szemben a szocialista tervgazdaság összeomlása hatalmas munkanélküliséget és inflációt hozott. Ez azt eredményezte – nemcsak Magyarországon, hanem más rendszerváltó országokban is –, hogy az első választásokon hatalomra került politikai erők rohamosan veszítettek a népszerűségükből. Ez a jelenség nyilvánult meg az őszi önkormányzati választásokon is, hiszen míg a tavaszi országgyűlési választásokat az első forduló szoros küzdelme után a második fordulóban nagyobb tartalékokkal rendelkező MDF, addig az önkormányzati választásokat az SZDSZ nyerte, hiszen Budapest legtöbb kerületében és a megyei jogú városok zömében a liberálisok szerezték meg a győzelmet. Ez jelezte a kormánnyal szembeni kiábrándultságot, amelynek egyik tényezőjét jelentették azok az objektív körülmények, amelyek mindenképpen a kormány népszerűségének csökkenéséhez vezettek, de erre rárakódtak a kormányzás konkrét hibái is. Nyilván lehetett volna jobban kormányozni, de valószínű, hogy egy jobb kormányzás is erodálta volna a kormányzó politikai erőket. Az, hogy az önkormányzati választások után a taxisblokád kirobbant, szinte inkább csak szimbolikus jelentőségű, a közpolitika lelkületét befolyásoló ügyön múlott: azazhogy lehet-e következmények nélkül hazudni. A taxisblokád kiváltó oka ugyanis nem csupán a benzináremelés ténye volt, amely kétségkívül érzékenyen érintette a lakosságot. Kiváltója volt az a hitelvesztés is, melyet az okozott, hogy miközben kormányzati szinten egyik nap tagadták, a következő napon mégis végrehajtották a drasztikus áremelést. De ahhoz, hogy egy ilyen akció kibontakozhasson, kellettek más feltételek is. Nem véletlen, hogy pont a taxisok tudtak kezdeményezőként fellépni. Egyrészt erős öntudattal, autonóm, vállalkozói ethosszal bíró társaság volt az övék: ugyanis nem egy állami vállalat alkalmazottai voltak, hanem a beinduló magángazdaság vagány szereplői, és függetlenségükhöz nehéz körülmények között szerezték meg a szükséges anyagi eszközöket. A benzináremelés ezt veszélyeztette. De szükség volt még egy feltételre, s ez a CB-rádió, a kor Facebookjának használata volt, ami lehetővé tette, hogy pillanatok alatt megszervezzék magukat, s egy lokális demonstrációtól – ami a Hősök teréről indult – nagyon hamar az egész városra, később pedig az országra kiterjedő blokádig, útlezárásokig jussanak el.
– A blokád első napján a lakosság egyértelmű szimpátiával fordult a taxisok felé. Az SZDSZ érezte, hogy ebből a helyzetből politikai hasznot húzhat?
– Minket is váratlanul ért a blokád, mint mindenki mást. Küldöttgyűlést akartunk tartani ezekben a napokban, amit természetesen el kellett halasztanunk. A szimpátiával mi is találkoztunk, de természetes is volt, hogy a kormány ellen demonstrálók örömmel fogadták azokat, akikre pár nappal korábban szavaztak. Én, bár a belvárosban laktam, nem mentem le egyik úttorlaszhoz sem, de néhány ismert egykori demokratikus ellenzéki SZDSZ-es vezető, köztük a Beszélő szerkesztői feltűntek a taxisok között a torlaszoknál. A párt vezetésének azonban azzal a problémával kellett szembenéznie, hogy az elveszített parlamenti választás után sok hívünkben volt keserűség, hiszen számukra végtelen távolinak tűnt az újabb választás, ameddig a parlamentáris demokrácia szabályai szerint mindenképpen ellenzékben kellett maradnunk. Az SZDSZ nem véletlenül hirdette meg, hogy a rendszer ellenfeléből a kormány ellenzékévé vált; ezzel is jelezni akarta, hogy a szabad választások után nem a kormány megbuktatásában, hanem a demokratikus váltógazdaság kialakításában érdekelt, ezért a párt vezetése a taxisblokád idején kialakult válsághelyzetet nem akarta kihasználni. Sőt, éppen ellenkezőleg. Én két napig éjjel-nappal azzal foglalkoztam, hogy telefon próbáltam az SZDSZ-es aktivistákat és radikális tagjainkat visszahívni, lekönyörögni a torlaszokról. Mert fennállt annak a veszélye, hogy a blokád kifulladásával a kezdeményezők, a nem pártkötődésű szimpatizánsok csendben elszivárognak a blokád helyszíneiről, s nem maradnak ott mások, mint a helyi SZDSZ-szervezet kitartó tagjai. Ilyen helyzetben elég lett volna néhány televíziós riport, hogy az a kép alakuljon ki: az egész taxisblokádot az SZDSZ szervezte.
– Az SZDSZ így sem tudta levakarni magáról azt a jobboldalon magától értetődőnek tartott vádat, hogy nemcsak megszervezte, de le is vezényelte a blokádot?
– Az MDF sokkos állapotba került, hiszen közvetlenül az önkormányzati választások elvesztése után másodszor szembesültek azzal, hogy pártjuk mégsem a nép maga, miközben azt látták, hogy a barikádokon szinte csak a mentők és az SZDSZ-esek mehetnek keresztül. Ők akkor nem csak mondták, hitték is, hogy a blokádot az SZDSZ szervezte. Ugyanakkor az önkormányzati választások kampányától és sikerétől feltüzelt, ráadásul a blokád „forradalmi” helyzetétől is fellelkesült szabad demokrata párttagok nyomás alá helyezték a pártot. Ez is szerepet játszott abban, hogy a vezetőségünk olyan állásfoglalást adott ki, amelyben új, hiteles kormány felállításának szükségességét hangsúlyozta. Ezt az „új, hiteles” kitételt úgy is lehetett értelmezni, hogy a hibát elkövető kormánytagokat le kell cserélni, de lehetett az egész kormány menesztése követelésének is tekinteni. Ennek a nyilatkozatnak szerepe volt az SZDSZ és az MDF közötti maradék bizalom elvesztésében. De a blokádot nem az SZDSZ szervezte, sem módja, sem lehetősége, sem képessége nem volt rá. Ha akkor meg tudtuk volna szervezni, miért nem szerveztünk semmi hasonlót a következő húsz évben? Egyébként pedig nem elsősorban a kormány bukásától kellett tartani, hanem inkább a helyzet eszkalálódásától; attól, hogy a konfliktus eldurvul. S itt kell utalnom Göncz Árpád rendkívül pozitív szerepére. Bár az MDF mindig tagadta, hogy felvetődött volna bennük a hadsereg bevetésének lehetősége, de voltak erre utaló jelek. Göncz Árpád nyilatkozata, hogy főparancsnokként semmilyen körülmények között sem járul hozzá a hadsereg bevetéséhez, garanciát jelentett az állami erőszak esetleges alkalmazásával szemben, és tudatosította, hogy a konfliktusnak csak tárgyalásos feloldása lehet. Ez így is történt. A taxisblokád végül is a polgári engedetlenség egy formája volt, melynek során közbűntényes cselekmények nem történtek. Nemhogy emberéletben nem esett kár, de még csak személyi sérülések sem voltak. Így az amnesztia ígérete is indokolt volt.
– Volt a blokádnak valami pozitív társadalmi hozadéka?
– Hogy a kormány számára volt-e, nem tudom. Az SZDSZ számára inkább negatív következményei voltak. A párt radikálisai egyre kevésbé akartak belenyugodni a konszolidált ellenzék szerepébe, s a blokád után ismét elmaradt „rendszerváltás” is része lett annak a folyamatnak, amely az 1991-ben bekövetkezett vezetői válsághoz és Kis János lemondásához vezetett.
Magyar Bálint az SZDSZ alapító tagja, 1990-ben országgyűlési képviselő, a párt választási kampányfőnöke, az SZDSZ országos tanácsának tagja. 1996-tól 1998-ig kulturális és oktatási, majd 2002-től 2006-ig oktatási miniszter, 1998-tól 2000-ig az SZDSZ elnöke.
