A viccpártok hozzák el a megváltást?

Kétfarkú kutyák, anarchisták és sörpártiak szállnak ringbe, hogy megváltsák a világot. Lehet esélyük?

A pálya erősen balra lejtett – mint a szervezőktől később megtudtuk, azért, mert Török Gábor nem vállalta a fellépést: a semlegesebb Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője, Paár Ádám mellett a Népszabadság főszerkesztő-helyettese, Pető Péter, illetve a magát liberálisnak valló Varga Áron politológus szerepelt a palettán. A kora harmincas résztvevők egyébként érzékelhetően mind szimpatizáltak a Magyar Kétfarkú Kutya Párttal (MKKP), és ezt nem is rejtették véka alá.

Hogy mi számít viccpártnak? Amelyik sem programjában, sem eszközeiben nem veszi magát komolyan; felemelkedését pedig jellemzően a meglévő politikai elitből való kiábrándultságnak köszönheti – nagyjából ebben a definícióban sikerült megegyezniük a résztvevőknek. Abban is egyetértettek, hogy Nyugathoz képest a viccpártok Magyarországon csak az értelmiség egyik szűk rétegéhez szólnak, a többi kiábrándult szavazó inkább a Jobbik és az LMP szavazótáborát gyarapítja.

Paár a középkori karneváloktól eredeztette a jelenséget, amikor az elit tekintélyét a nép kigúnyolhatta – az európai közéletben a hatvanas években megjelenő viccpártok ennek megfelelően tartottak és

tartanak görbe tükröt a társadalom és a vezetők elé. Ugyanakkor releváns társadalmi kérdéseket is felvethetnek, így szerepük több az egyszerű viccelődésnél.

Egy bizonyos népszerűség után sok viccpártként induló párt egyébként megkomolyodik: a résztvevők példaként említették az olasz Öt Csillag Mozgalmat (M5S), amely Beppe Grillo komikussal az élén húsz százalék körüli eredményt ért el a legutóbbi EP-választásokon. A párt méltányolható kérdéseket vetett fel például a Vaffanculo („b... meg”)-nap keretében, utóbb viszont kemény euroszkeptikus szövegek és utóbb a migránsokkal szembeni állásfoglalása nyomán inkább populista irányba indult el.

Jón Gnarr, Reykjavik 2010 és '14 között regnáló polgármestere pedig olyan szlogennel nyerte meg a helyhatósági választásokat, mint például

„egyvalamit tudok megígérni: azt, hogy semelyik ígéretemet nem tartom be!”, majd a szociáldemokratákkal koalícióra lépve kőkemény megszorítási programot vitt véghez.

De van fordított történet is: az Észt Függetlenségi Királypárt, amely brit uralkodót hívott volna meg a trónra, de később, miután belátta ennek nevetségességét, viccpárttá alakult át.

Ugyanakkor említettek más kelet-európai példákat is, a lengyel sörbarátok pártja a kilencvenes években több mandátumot is szerzett. Ahogy az MKKP szlogenje is örök életről és ingyensörről szólt – vetette fel Varga, aki szerint Kovács Gergely pártvezetőtől távol áll, hogy bármiféle testületbe beüljön; Kovács egyébként szintén nem áll távol a baloldaltól – mondta.

A viccpártok egyébként többségében baloldali, liberális kötődésűek, ahogy Paár mondta, a partizántaktikával jellemzően a toleránsabb társadalom irányába próbálják elmozdítani a nagyobb pártokat. Mint a legtöbb (40) elvesztett választás rekordját tartó brit Tomboló Lökött Szörnyek Hivatalos Pártja, vagy a német (egyébként Navracsics Tibort az EP-ben csuklóztató) Martin Sonneborn-féle szatirikus újságírók által alapított „A Párt”, amely a Munka, Jogállam, Állatvédelem, Elitképzés és Bázisdemokratikus Kezdeményezés szavak rövidítéséből nyerte nevét, és a berlini fal visszaállításával kampányolt.

Varga pedig hitet tett amellett is, hogy szerinte mi vicces és mi nem: Grillo nem viccnek szánt EU-szkeptikus szólamai nem, Gnarr nőnek öltözése és a melegfelvonuláson részvétele igen.

Pető szerint egyébként a viccpártok valós politikai igényt elégítenek ki, ennek jele, hogy az MKKP ellenplakát-kampányára rengeteg pénzt gyűjtöttek a szimpatizánsok, ezért Magyarországon, ahol a jelen helyzet olyan abszurd, hogy azon már nincs sok karikíroznivaló, célzott akciókkal a kétfarkúaknak nem lenne lehetetlen egy országos lista állítása. Főleg, hogy a 2014-es választásokon már tényleg mindenféle pártot „kitömött pénzzel a kormány”. Varga ehhez hozzátette, hogy a valódi eséllyel induláshoz azért így is hosszú építkezés kell. Paár meg egyedül maradt azzal az elgondolásával, hogy a viccpártoknak valójában nem is kell megkomolyodniuk, hiszen ügyeket generálva így is hathatnak a politikumra.

Abban megegyeztek: minél arányosabb a választási rendszer és minél föderalizáltabb egy ország, annál nagyobb a viccpártok esélye. Varga szerint a kiábrándultság is fontos – a lengyel sörivók a rendszerváltás utáni, Gnarr a gazdasági válság miatti csalódottságot lovagolták meg. Egy másik út az Európai Parlamentbe való bekerülés, ez érvényesült például Sonnebornnál – Pető szerint az MKKP-nak is ez lehet az esélye, mert a magyar és általában a kelet-európai nyilvánosság szerinte „beszűkült és kontrollált”.

Kérdés, hogy meddig mehet el egy viccpárt a kényes kérdések feszegetésében: Paár szerint ehhez kell egyfajta könnyedebb humorkultúra, Koszovóban például életveszélyes lenne etnikai kérdéseken viccelődni. Pető meg amellett kardoskodott, hogy ahogy minden párt, a viccpártok is legitimek, hozzátéve, szerinte a kereszténydemokraták „károsabbak a demokráciára, mint a viccpártok vagy akár a radikális baloldal”. Olyat is mondott azonban, amivel talán könnyebb egyetérteni: vajon hány be nem tartott ígéret kellett ahhoz, hogy ilyen formációk is támogatást kapjanak? „Tehát hajrá!” – üzente az MKKP-nek.

Paár kevésbé mozgalmár módon, de ugyancsak a viccpártok mellett tette le a voksát: amazok visszahozzák a karneváli hangulatot a politikába, amit a felvilágosodás túlzott racionalitása megölt, bírálják nemcsak a pártokat, de a technokráciát is, és visszaperlik a nép jogát az elittel a cselekvéshez. A módszereikből sokat tanulhatna például az LMP, kérdés, képes lesz-e rá.

Varga szerint is inkább használnak, mint ártanak a demokráciának a viccpártok, hiszen amikor Gnarr győzött Reykjavíkban, a szociáldemokraták ennek hatására önkritikát gyakoroltak. A politológus is felemlegette az MKKP ellenplakátkampányát, amellyel a viccpárt gyakorlatilag elvégezte az ellenzék munkáját, és rávilágított, hogy a bevándorlóellenesség micsoda ostoba demagógia (Varga afelett elsiklott, hogy a szövegkörnyezetből kiragadott bibliai vagy Szent István-idézetek sem feltétlenül a tiszta tájékoztatás jegyében fogantak).

Varga ekkor fogalmazott meg kritikát a kétfarkúakkal szemben, felemlegetve a párt színeiben induló Mogács Dániel humorista és Kálmán Olga ATV-s műsorvezető beszélgetését, ami „két percig volt vicces, aztán kifulladt”, Pető viszont negyedszer is elismételte, hogy komplett szektorok szétlopása az országban komolyabb károkat okoz, mint a viccpártok. Paár arra is emlékeztetett, hogy száz éve a régi parlamentekben, a komoly politikában is sokkal „mozgalmasabb” volt az élet, tréfák, beszólások és verekedés is szerepelt a palettán.

Ugyanakkor a „komoly” politikusok részéről is vannak humorra vonatkozó próbálkozások, Varga ezek közé sorolta, amikor Scheiring Gábor LMP-s képviselő buldózerrel vitte be a módosító javaslatát a Parlamentbe, vagy Szanyi „alkoholgőzbe fulladt próbálkozása”, amikor diktatúra kiépítését szorgalmazta. Ugyanakkor a politológus elismerte a Kuruc.info nyelvezetének – „nettó náci”, de – átütő sikerét például az ellenfelekre vonatkozó szótorzításokban

„168 Menóra, Dávidcsillag-Ibolya – ezeken még én is fel-felröhögtem” – mondta, hozzátéve: ez tette siralmassá a másik oldalon a politikai humor hiányát.

A gond ugyanis, hogyha a politikus nem mer viccelni, mert nehéz úgy eltalálni az arányokat, hogy ne magát, hanem a kipécézett ellenfelét tegye nevetségessé – mondta. Pető ezt azzal egészítette ki, hogy a politikusok sajnos „a marhaságok ismételgetését politikailag hasznosabbnak találják, mint a humort”, ezen a téren pedig az ellenzékből is nagyon hiányzik a szellemesség.

Paár szerint ennek okai – lévén a politikusokat mi választjuk – mi magunk vagyunk, illetve a Kádár-, illetve a Horthy-rezsim, amelyeknek köszönhetően beszürkült a társadalom (utóbbival némileg ellentmond, hogy méltatta a két világháború közötti élclapkultúrát).

Ugyanakkor Varga és Pető is egyetértett abban, hogy a humorhoz magabiztosság és tapasztalat kell. A politológus szerint Obama nemcsak azért tud viccelni, mert retorikában „eszméletlen nagy király”, hanem mert túl van sok száz beszéden, Pető pedig hozzátette,

nem véletlen, hogy a legszellemesebbek Orbán és Gyurcsány reakciói a parlamentben, illetve az épp felszálló ágban lévő Jobbik is ügyesen riposztolt,

mint például Mirkóczki Ádám, amikor az ózdi polgármesteri hivatal Árpád-sávosra festését emlegették fel, visszakérdezett: „ha szivárványosra festenék, az jobban tetszene, ugye?”

A nevetségessé válás egyébként komoly kockázati tényező – erre világított rá Varga szerint a beszélni alig tudó jelöltekkel készült MDF-kampány is, amelyet egyébként egy angol konzervatív kampányról próbáltak lemásolni – rosszul. Ahogy jó kérdés, kinek a felelőssége a Falus Ferenchez köthető vizes vödrös kampányvideó engedélyezése is, amely végleg betette a kaput Falus politikusi karrierjének.

„A viccpártok csak rontanak a helyzeten”

Vonatkozó – bár más fókuszú – véleménycikkünket ide kattintva olvashatja!