A politikai-gazdasági elittel szembeni elégedetlenség nagyjából egyidős az emberiséggel, ám az utóbbi néhány évtizedben egyre nagyobb méreteket ölt. Ennek egyik folyománya, hogy új pártok jelennek meg, köztük olyan protestpártok, amelyek erős populista felhangokkal hirdetik elitellenességüket. E pártok a politikai spektrum mindkét végén feltűntek, ám ezúttal nem a szélsőbaloldali vagy szélsőjobboldali radikális pártok veszélyeiről lesz szó. Foglalkozzunk inkább a populista protestpártok egyik sajátos válfajával, a politikai spektrumtól teljesen függetlenül működő, a fölé emelkedő – vagy inkább az alá süllyedő – viccpártokkal. A közelmúltban számos helyen szerepeltek sikeresen olyan politikusok, akik politikai tőkét kovácsoltak korábban humoristaként megszerzett reputációjukból, emellett különböző viccpártok is sikeresen vívták ki maguknak a tizenöt perc hírnevet.
Október végén a korrupt politikai rendszerébe belefáradt Guatemalában a korábbi tévés humorista, Jimmy Morales egy szociáldemokrata egykori first ladyt győzött le az elnökválasztáson. Ám a politikai elemzők szerint nincs valódi programja, nincs csapata, csupán az elégedetlenség hullámait lovagolta meg populista szólamaival.
Hasonló sikert aratott a szintén humorista Beppe Grillo és az általa vezetett protestpárt, az 5 Csillag Mozgalom Olaszországban vagy éppen az izlandi fővárost, Reykjavíkot a Legjobb Párt polgármestereként évekig – egész eredményesen – vezető Jón Gnarr. Abban az országban, ahol egy másik viccpárt, a Kalózpárt képes vezetni a közvélemény-kutatásokat. Van persze ellenkező irányú mozgás is: a brit Liberális Demokrata Párt egyik korábbi képviselője, az észt származású Lembit Öpik politikai pályafutását követően stand-up komédiásnak állt. A hírek szerint egész sikeres benne.
Vannak ártatlan, rövid életű viccpártok, amelyek közül a leggyakoribbak egy-egy ügyre szakosodnak. Ilyenek például a sörpártok, ezek közül is a legsikeresebb talán a Lengyel Sörimádók Pártja, amely 1991-ben 16 képviselőt juttatott a szejmbe, majd két frakcióra szakadt (Kis és Nagy Sör). Végül az utóbbi Lengyel Gazdasági Programra keresztelte át magát, és komolyabban kezdte venni a politikát. Többnyire azonban a viccpártok nem ilyenek, hanem mindenféle egetrengető marhaságot hordanak össze, populista ígéretekkel vezetik meg a választókat, méghozzá csak azért, mert ez szerintük vicces.
A német Die Partei (A Párt) is ezek sorát erősíti, amely a 2014-es európai parlamenti (EP-) választáson női kvóta helyett lustakvótával (a két szó rímel a németben), valamint Svájc körbefalazásával kampányolt. A szavazatok 0,6 százalékát szerezte meg Németországban, és a bejutási küszöb eltörlése miatt ezzel bekerült az EP-be. Az alakulat ezt követően bejelentette, hogy egyetlen mandátumát a párttagok között fogja „felosztani”, a ciklus során hatvanan fognak egy-egy hónapot dolgozni az EP-ben. – Úgy fejjük az EU-t, ahogy azt egy kisebb dél-európai állam tenné – mondta erről Martin Sonneborn pártelnök.
Programmal nem rendelkezik, csupán a választásokból akar gúnyt űzni a Darth Vader Blokkja nevű odesszai formáció is, amely nemrég az ukrán helyhatósági választásokon hétezer voksot kapott. A Csillagok háborúja-rajongó alakulat októberben Lenin-szobrot alakított át Darth Vaderré, negyvennyolc városi jelöltjükből negyvennégyen Darth Vader néven vannak bejegyezve, de soraikat erősíti egy Yoda és egy Csubakka nevű „politikus” is.
Szintén októberben zajlott a kanadai parlamenti választás, amelyen a Rinocérosz Párt is részt vett. A formáció elődje, a Kanada Rinocérosz Pártja 1963-tól működött, és a kilencvenes évekig bírta szuflával. A 2006-ban újjáalakult párt legalizálná a drogfogyasztást, államosítaná II. Erzsébet királynőt és a Tim Hortons kávézóláncot, privatizálná a hadsereget, és megadóztatná a feketepiacot. De hiába van immár ötvenéves hagyománya e viccpártnak Kanadában, legjobban szerepelt jelöltje is mindössze 386 voksot kapott.
A humoristából politikussá való átmenettel itthon is próbálkoztak: Mogács Dániel egy ideig a Magyar Kétfarkú Kutya Pártot vezette, ám csupán az ATV Egyenes beszéd című műsorából emlékezhetünk kérészéletű közéleti karrierjére. Ez volt az a roppantul kínos beszélgetés, amelyben a „politikus” Kálmán Olga nevével viccelődött. A lassan évtizedes múltra visszatekintő viccpárt élén azóta Kovács Gergely áll, és nemrégiben valódi politizálásba kezdtek. Párttá alakultak, majd a magyar kormány tényleg nevetséges plakátkampányának paródiaverzióit aggatták ki az utcára, súlyos milliókat beszedve szimpatizánsaiktól.
Bár a pénz jobb célra is mehetett volna, ezt a kezdeményezést még lehetett indokolni azzal, hogy a párt révén az emberek hangot adhattak a kormány politikájával való egyet nem értésüknek. Ugyanezt viszont már nem lehet elmondani a társaság legutóbbi akciójáról, amelynek alkalmával tízezer példányban terítették a Magyar Hírlap „hasonmását”. Az „újságban” olyan híreket írtak meg, amilyeneket ők szeretnének olvasni.
Kovács Gergely ezzel kapcsolatban a Magyar Nemzet Online-nak azt mondta, ez a párt programja is egyben. Én mondjuk nem szeretnék olyan pártra szavazni, amelynek ilyen, sokak számára kegyeletsértő programpontja lehet: „Az AIDS gyógyítja a rákot.” A Magyar Hírlap természetesen perel, hiszen a lap arculatával egyező módon, védjegyével, tulajdonosának, szerzőinek nevével visszaélve, az újság jellegzetes megjelenését másolva – áltartalommal és álhírekkel – terjesztette „programját” a párt.
– Ha ennyien készek vagyunk Darth Vaderre szavazni, akkor kire is haragszunk? – tette fel a kérdést nemrég Anatolij Bojko megyei szervezeti elnök az ukrán Darth Vader Blokkjából, és ezzel rá is tapintott az efféle viccpártok alapvető problémájára. A populista szólamokkal operáló, ráadásul többnyire nem is humoros (persze ez szubjektív) viccpártok nem érzik, hogy tevékenységükkel ártanak a demokráciának. A demokratikus intézményekkel szembeni bizalom az elmúlt évtizedekben fokozatosan csökkent, ennek folyományaként alakultak ki a fentebb tárgyalt formációk. Csakhogy a választók nem látják, hogy az intézmények, amelyekben már nem bíznak, részben miattuk lettek olyanok, amilyenek, hiszen szavazatukkal elősegítették ezek megalakulását, működését.
A viccpártok szavazói lényegében saját magukkal küzdenek, a múltban hozott rossz döntéseiket igyekeznek humorral elmismásolni. Ez meglehetősen lusta hozzáállás részükről, hiszen önmaguk aktivizálása helyett olyan alakulatokkal szimpatizálnak, amelyek végső soron azt hirdetik, hogy a demokrácia nem működik. A viccpártok a politika folyamatos kifigurázásával élnek, azon a szférán röhögnek siránkozva, amelynek kialakításából a választópolgárok aktívan kivették a részüket. Így e formációk a választókat kimondatlanul is butának, rossz döntéseket hozó társaságnak tartják. Ezzel a demokrácia alapvetését kérdőjelezik meg: azt, hogy a választók képesek gondolkodni, és eldönteni, mi számukra a legjobb.
Egyesek szerint a humorista politikusok és a viccpártok pozitívumai közé tartozik, hogy ők legalább őszinték, míg valódi politikusaink hazudnak nekünk. De valójában ezzel is csak a bizonytalanságot növelik, hiszen egy viccpártnál még annyira sem lehet megsaccolni, mit tenne hatalomra kerülése esetén, mint „normál” pártjaink esetében. Egy-egy viccpárti ígéret elsőre jól hangzik ugyan (Örök élet! Ingyensör!), de ezek biztosan nem teljesíthetők. Hosszabb távon pedig a közélet „komolytalanításának” kiszámíthatatlanok a hatásai.
