Kémek a szerkesztőségben: a CIA írta a cikkeimet

A hírszerzések és az újságírók együttműködése nem példa nélküli. A kormány ötlete viszont az volt.

A FAZ egykori munkatársának színvallása persze mindenképpen hírértékű, ugyanakkor valóságtartalmát nehéz ellenőrizni. Ha igaz, alapvetően annyi újdonságot tartalmaz, hogy az amerikai hírszerzés a hidegháború után sem hagyott fel azzal a gyakorlattal, hogy tudósítókhoz folyamodik némi pluszinformációért, vagy éppen – tudtukkal vagy tudtukon kívül – őket használja fel arra, hogy információkat helyezzen el a sajtóban. Ezt a gyakorlatot vélhetően minden valamirevaló titkosszolgálaton tanítják, az Egyesült Államokban pedig nem is olyan régen, a 2003-as, Irak elleni háború előtt árasztották el a sajtót olyan meg nem nevezett forrásokból származó információk, amelyek a háború megalapozottságát sugallták, de amelyekről utólag kiderült vagy gyanítani lehet, hogy a kormányzat propagandamunkájának részét képezték.

Carl Bernsteinnek, a Watergate-botrányt kirobbantó újságírók egyikének, a Richard Nixont megbuktató cikksorozata után a második nagy dobása a CIA és a média kapcsolatát feltáró írása volt. A Rolling Stone magazinban megjelent cikkből kiderült, hogy a hidegháború első 25 éve alatt 400 újságíró dolgozott így vagy úgy a hírszerzésnek. Bernstein megemlíti, hogy ugyan a CIA-nek volt egy programja, amelyben ügynököket képeztek ki újságírónak, de ők kisebbségben voltak, sokkal több, évek óta író tudósítót vagy publicistát kerestek meg az ügynökségtől és alakítottak ki velük kapcsolatot. Volt köztük Pulitzer-díjas szerkesztőségi munkatárs és szabadúszó is, és az is megesett, hogy egy riportert nem a lapja vagy a saját meggyőződése vezette egy egzotikus helyszínre, hanem az amerikai hírszerzés.

A hazai „ötlethez” talán a legközelebb az a gyakorlat állt, hogy a CIA komplett hírügynökségeket vagy sajtóorgánumokat finanszírozott, amelyek aztán egyfajta fedőszervezetként szolgáltak, és a hírszerzők aztán újságíróként dolgozhattak fedésben. Az „igazi” szerkesztőségek függetlenségét azonban ez aligha veszélyeztette.

Bernstein is leírja, hogy 1973-ban kezdtek szivárogni a hírek a CIA és a sajtó együttműködéséről, amelyet egy éven keresztül kutatott és négy esztendő múlva tudott csak publikálni.

Olyanról azonban nem nagyon tud a sajtótörténet, hogy a szolgálatok nyíltan saját embereiket ültessék a szerkesztőségekbe – hacsak nem diktatúrákról van szó –, akik így a lapok által megszerzett információkról és azok forrásairól első kézből értesülhetnek. Ez nemcsak hogy súlyosan sértené a sajtó szabadságát, de hosszabb távon épp az ügynököket delegáló titkosszolgálatok munkáját lehetetlenítené el, amelyeknek nyilvánvalóan az az érdekük, hogy embereik teljes fedésben maradjanak, megbízásukról még az őket foglalkoztató lap vezetése se értesüljön.