Több tízezer hely is lehet hazánkban, ahol elhagyatott veszélyes hulladék található – állítja Illés Zoltán, a Fidesz volt környezetvédelmi államtitkára. Becslései szerint ezek közül 300-500 területen akár nagyobb mennyiségű, 10 és 1000 tonna közötti „adagban” is számolhatunk ilyen anyagokkal. Már a szocializmus idején, az 50-es, 60-as évektől kezdve előfordult, hogy az ipari tevékenységek során keletkező anyagokat illegálisan elásták. A veszélyes hulladékok törvénytelen otthagyása – függetlenül attól, hogy milyen rendszer volt – később is folytatódott.
Augusztusban a Greenpeace hívta fel a figyelmet arra, hogy Kiskunhalas határában talán a budapesti Illatos útinál is elhanyagoltabb állapotban tárolnak nagy mennyiségű veszélyes hulladékot. Ezer tonna sav, festék, oldószer áll ott évek óta, a vegyszereket szabálytalanul, szigetelés nélküli edényekben, a földön tárolják. A tulajdonos céget felszámolták, a veszélyes hulladék begyűjtésével foglalkozó kft. a cégnyilvántartásban sem szerepel. Az illetékes kormányhivatal a Greenpeace érdeklődésére közölte, mérései nem mutatnak határérték-túllépést, ám a szervezet talajmintát vett a területről, amelyben magasabb fém- és ásványiolaj-tartalmat talált.
A Pirtóhoz közeli erdőszélen is szennyeződésre bukkantak: ott festék- és oldószermaradványok, fedetlen, rozsdás hordók, veszélyes egészségügyi hulladékok sorakoznak.
Az utóbbi időben több hasonló eset borzolta a kedélyeket, miközben az anyagi és a környezeti károk miatt többnyire az államnak kellett beavatkoznia.
2014 januárjában a Hortobágyi Nemzeti Park szomszédságában, Balmazújváros–Lászlóháza térségében lévő tároló miatt volt hangos a sajtó. A telepen egyebek mellett csapágygyári, nyomdaipari, mezőgazdasági gyártásból származó olajos hulladék, galvániszap és festékmaradvány is volt. A helyszínen kiborult, kiszóródott anyagokat találtak. A korábbi tulajdonosok ellen ebben az esetben is felszámolási eljárás indult, így az államra maradt a kármentesítés: a kormány 400 millió forintot adott a teljes felszámolásra. Ezzel együtt felszámolták a volt tulajdonos egykori debreceni, Határ úti telepét is. A hortobágyi helyszínről végül 1893 tonnányi, a debreceniről 673 tonnányi veszélyes hulladékot szállítottak el.
A legnagyobb médiavisszhangot a Budapesti Vegyiművek IX. kerületi, Illatos úti telephelyén kialakult állapotok keltették. Onnan 2493 tonnányi veszélyes hulladékot kellett elszállítani. A területen súlyosan mérgező anyagokat tároltak nagy mennyiségben szabálytalanul. A helyzet megoldására 1,661 milliárd forintot „előlegezett meg” az állam. Tarnai Richárd Pest megyei kormánymegbízott szerint az összeget a tulajdonosokon keresztül a felszámolóknak kell állniuk. Azt mondta, az elszállítással egy 140 éves probléma oldódott meg, mivel „hosszú évtizedek óta mindenki tudta, mi a helyzet”, de senki nem tett semmit. Tavaly augusztustól a korábbi felszámoló helyére egy állami cég került, a tényfeltárás költségét rajta keresztül ugyancsak a tulajdonosokra kívánják hárítani.
Az ilyen és hasonló esetek jegyében utánajártunk, mi lehet az oka annak, hogy sokan simán hátrahagyják a felhalmozott veszélyes hulladékot.
A veszélyes hulladék kezelése alapvetően annak a feladata, akinek a termelési folyamatában keletkezett. Ha valaki a hulladékot egy kezelőnek vagy szállítónak átadja, a kötelesség is átszáll – mondta lapunknak Fülöp Sándor környezetvédelmi szakértő, az EMLA Környezeti Management és Jog Egyesület elnöke, aki 2008 és 2012 között a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa volt. Mivel az ilyen tevékenységeket ingatlanokon végzik, a környezetvédelemben van egy olyan mögöttes szabály, hogy ha nem találják meg a felelőst, a terület tulajdonosát veszik elő. Ő pedig – ha nem elég figyelmes – könnyen bajba kerülhet. Ám ha megjelöli, hogy ki tette le a hulladékot, mentesül a felelősség alól.
„A veszélyt, a fizetésképtelenséget, a csődöt adott esetben már nem a cégalapító szenvedi meg, hanem a vele üzleti kapcsolatban állók. A cég csődbe megy – vagy csődbe viszik –, a felszámoló pedig gyakran nem tud mit tenni. A kiskunhalasi ügyben is százmilliós feltisztítási, elszállítási és hulladékkezelési költségről beszélünk” – magyarázta a szakértő.
Fülöp Sándor szerint – amellett, hogy a veszélyes hulladék szabályszerű ártalmatlanítása nagyon sok pénzbe kerül – ki kell emelni, hogy a környezetvédelemnek ezt az ágát hatja át leginkább a szervezett bűnözés. „Nekünk is több olyan ügyünk volt, amikor tulajdonosok jelezték: valakinek bérbe adtak egy ingatlant, ám arra lettek figyelmesek, hogy folyamatosan érkeznek a kamionok különféle – akár fel sem címkézett – veszélyes hulladékokkal, amelyeket aztán szabálytalanul raknak le. Ilyenkor a hulladékot többnyire otthagyják, szétfolyatják, és eltűnnek. A cég tönkremegy. Ez óriási üzlet” – mondta Fülöp.
A káros hatásokkal kapcsolatban kiemelte: elsősorban a felszín alatti vizek veszélyeztetettek, és ha az anyag megszárad és kiporzik, az káros hatással lehet az érintett településen a levegőre is. Ráadásul már néhány hetes vagy hónapos mulasztás is évekre megmérgezheti a térség ivóvizét.
Vannak, akik elássák a veszélyes hulladékot. „Kézenfekvő megoldás, hogy markolóval két-három méter mélyre helyezik a zsákokat és a hordókat, majd betemetik. Ezek a milliós költséget jelentő lerakatok időzített bombák. Biztos vagyok benne, hogy több tucat ilyen található az országban” – hangsúlyozta. A szakértő úgy véli, eddig ismeretlen telepek létezésével is számolni kell.
Fülöp Sándor szerint elképzelhető, hogy a problémára megoldást jelentene az amerikai környezetvédelmi jogban ismert „superfund”, amelynek bevezetését a kolontári katasztrófa után Magyarország is javasolta az Európai Bizottságnak. Ennek lényege, hogy azok az iparágak, amelyek a legveszélyesebb hulladékokat termelik, évente befizetnek egy meghatározott összeget, amelyből pénzalap képződik. Ha pedig valamilyen katasztrófa történik, abból fedezik a földtisztítási és a hulladékkezelési költségeket.
Simon Gergely, a Greenpeace vegyianyag-szakértője szerint az a legnagyobb probléma, hogy nem kérnek olyan pénzügyi garanciát az üzemeltetőktől, amely adott esetben a hulladék megsemmisítését vagy elszállítását teljes mértékben fedezné.
„Ha valaki magára hagy egy ilyen telepet, könnyen ki tud bújni a felelősség alól úgy, hogy a károkat az adófizetők pénzéből kelljen felszámolni” – emelte ki. Hozzátette: a hatóságok láthatóan nem képesek megakadályozni, hogy valaki jelentős mennyiségű veszélyes hulladékot rakjon le szabálytalanul. „Évekig csak küldözgetik a leveleket, ám gyakran nem szabnak ki bírságot akkor, amikor még hatása lenne. Lassan és nem elég hatékonyan dolgoznak” – vélekedett.
Simon Gergely kiemelte: olyan jogszabályokra van szükség, amelyek minimalizálják a visszaélés lehetőségét. „Ha lenne valós pénzügyi környezeti felelősség, sokkal elővigyázatosabbak lennének” – közölte, kiemelve: a megoldáshoz alapvetően jogi-politikai akarat kellene. A kolontári tragédia után is ígéretet tettek, hogy lesz környezeti pénzügyi felelősség, de mind a mai napig nincs.
Illés Zoltán úgy véli, a problémát kizárólag az állam tudná megoldani, hiszen az egyén, a lakókörnyezet vagy az önkormányzat financiális és technikai okokból képtelen erre. „A megelőzés szempontjából is szükséges az állam szerepvállalása az érintett cégek engedélyeztetése, ellenőrzése, nyomon követése miatt állandó jelleggel. Ez apparátusokat, intézményeket, laborkapacitást és egy biztosítási rendszer kialakítását jelenti.”
Illés jó példaként említette a superfund rendszerét, amelynek hátterében – szavai szerint – nem csupán pénz áll, hanem egy egész metodikai rendszer. Kiválasztják és rangsorolják a tevékenységet. Magyarországon is szükség lenne egyfajta környezetvédelmi alapra, amelybe az állam évente négy-öt milliárd forintot tenne, és arra kötelezné az érintett cégeket, hogy az éves profitjuk 0,01 százalékát fizessék be. „A kettő együtt kilenc-tíz milliárd forintot jelentene, amivel nagyon sok ilyen helyszín ütemes felszámolása is megtörténhetne. A probléma nyolc-tíz év alatt az egész ország területén megoldódhatna.”
Arra a kérdésre, hogy ez miért nem történik meg, Illés azt mondta: szerinte egyrészt attól félnek, hogy az intézkedések „a haverjaik” gyárát is sújtanák, másrészt úgy látják, az eredmények a politikai haszon szempontjából elenyészők lennének. „Az állam gyenge, az Orbán-rezsim 2014 után szétverte a környezetvédelem hatósági rendszerét” – fogalmazott az exállamtitkár.
„Ha a szennyezőre nem tudjuk ráverni a felelősséget, akkor bizony az államnak kell helytállnia azért, mert évről évre növekszik a kockázat, hogy olyan szennyezés következik be, amelyik visszafordíthatatlan” – ezt már Kepli Lajos országgyűlési képviselő mondta a kiskunhalasi telep ügyének kirobbanása után. A Jobbik parlamenti eseti bizottság felállítását kezdeményezte, amely szakértők bevonásával vizsgálná az ehhez hasonló lerakatokat.
Az Együtt a hasonló esetek megelőzésére a környezetvédelmi törvény módosítását szorgalmazza. „Írjanak elő az ilyen tevékenységet végző cégeknek pénzbelibiztosíték-adási kötelezettséget, illetve valamilyen biztosítás kötését. Képezzenek egy alapot, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő” – emelte ki Baranyi Krisztina, az Együtt kiskunhalasi önkormányzati képviselője.
A kiskunhalasi esetre az LMP is reagált: Sallai R. Benedek, az Országgyűlés fenntartható fejlődés bizottságának elnöke és Ikotity István, az LMP Bács-Kiskun megyei illetőségű országgyűlési képviselője követelte az ügy felelőseinek érdemi felelősségre vonását. Egyúttal felhívta a kormányt a kötelező környezetikár-felelősség jogi szabályozásának rendezésére, a hatóságok ellenőrzési tevékenységének javítására és a közérdeket szolgáló szankciók végrehajtására. Ha kell, maguk nyújtják be a szükséges jogi szabályozási javaslatot az Országgyűléshez – hangsúlyozták.
Kérdéseinkkel megkerestük az Országos Környezetvédelmi és Természetvédelmi Főfelügyelőséget. Arra voltunk kíváncsiak, szerintük körülbelül mennyi hátrahagyott veszélyes hulladék található hazánkban, mely területek lehetnek különösen érintettek, hogyan próbálják feltérképezni ezeket, és milyen intézkedésekre lehet számítani Kiskunhalason. Cikkünk megjelenéséig nem érkezett válasz.
